HEOL
Heves vármegyei hírportál
november 5., kedd
Néhány napja olvastam egy interjút, amelyben egy hosszútávfutót mint segítőt kérdezett az újságíró. Segítőt, akinek az a feladata, hogy ultrahosszúságú versenyek közepette ellássa minden szükségessel azt a versenyzőt, aki a bizalmát belé helyezte. Mondhatnám, hogy méltatlanul keveset foglalkozik a média a segítőkkel, de talán jobb is nekik így, van bajuk éppen elég anélkül is. Embert próbáló feladat az övék.
Amikor az ember arra vállalkozik, hogy fél napnál hosszabb ideig legalább száz kilométert fusson, óhatatlanul szükségét kezdi érezni, hogy maga mellé vegyen valakiket, akik majd mozgóbüféként, ruhatárosként nyújtanak szolgáltatást. Amikor a segítőként felkért egyének rábólintanak az egyezségre, sejthetik, hogy szurkolói és sportpszichológusi terhek is hárulnak majd rájuk. A versenyzőnek jelentős megpróbáltatás a táv és önmaga leküzdése. Utóbbi küzdelembe békefenntartóként vagy harcoló félként időnként be kell avatkozniuk a segítőknek is. De erről majd később.
Miközben a versenyző halad a rajttól nagyon távoli, akár másfél nap távolságra lévő cél felé, segítője vagy segítői hűségesen követik, így mérföldkövekként tűnnek fel az úton. Ha a versenykiírás engedi, kerékpáron is a sportoló mellé szegődhetnek. Ahogy halad az idő, az egyre fáradó versenyző természetesen egyre fáradtabb segítőket mondhat magáénak. Miközben a futónak „csak” annyi a dolga, hogy menjen előre, a segítők megöröklik tőle a rajtláz szövődményeként a versenyizgalmat, és azt lábon hordják ki. Már az is elég stressz, ami a versenyzőért való aggódásból fakad, de ezt tetézi a vállalt feladat súlya. Ami azzal nyomasztja a segítőket, hogy a lehető legkomfortosabbá kell tenniük a futónak a versenyzéssel töltött hosszú órákat, miközben saját kényelmükről nincs lehetőségük gondoskodni.
Könnyű belátni, hogy nem csak a testet, a lelket is megviselik a hosszú-hosszú táv fáradalmai.
Ennek következményeként időnként kapcsolati problémákkal kell szembenézniük a segítőknek és pártfogoltjuknak, aki egyben megbízójuk is, és hajlamos hegemón uruk módjára tekinteni rájuk. Ha eljön az a pillanat, amikor a futónak már semmi sem jó, és hisztivel, sértődöttséggel, kioktatással kezdi oldani a monotóniát, akkor a segítőnek minden önuralmára szüksége lehet, hogy töretlenül helytálljon.
Nem anekdota, hogy sok házastársi kapcsolatot is próbára tett már az, hogy a futó élete párja elvállalta a segítői feladatot. És bizony néha nem csak a versenyt adják fel.