Egy színházi élet

2019.02.25. 14:30

Van, aki magához idomítja a szerepeket, más elbújik mögöttük

Lukács Sándor negyvenhét esztendeje tagja a Vígszínház társulatának. A színművész többek között a Kincskereső kisködmönről, felesége főztjéről és egy Latinovits Zoltánnal történő beszélgetéséről is mesélt az Origónak.

Budapest, 2016. augusztus 29. Lukács Sándor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, költõ, érdemes és kiváló mûvész a Hogy volt?! címû tv-mûsor felvételén, az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisának 3-as stúdiójában. A mûsorban Bordán Irén színésznõ pályafutását, szerepeit idézték meg. MTVA Fotó: Zih Zsolt

Forrás: MTVA

Fotó: Zih Zsolt

A Kossuth-díjas Lukács Sándor az Origónak adott interjúban felidézte: a színészi pálya felé egyfelől az édesapjával töltött, versekre szánt idő, másfelől egy iskolai élménye vezette el. „Negyedik-ötödik elemista koromban az osztályfőnökünknek, Héczey Kati néninek óra közben át kellett mennie valamiért a tanáriba,

ezért kezembe nyomta a Kincskereső kisködmön-t, kiállított az osztály elé, kérve, hogy amíg visszajön, olvassak fel belőle. Bele is kezdtem, a többiek dumáltak, ám egyszer csak elcsendesedtek.

Még azok a menő csibészek is rám figyeltek, akiket az óraközi szünetekben áhítattal vettek körbe a hozzám hasonlóan átlagos fiúk. Óriási élmény volt. Először tapasztaltam: én vagyok a figyelem centrumában” – emlékezett vissza a színművész.

A gyermekkorát Miskolcon töltő Lukács tizenhat éves volt, amikor családjával Pestre költözött. Itt beletelt néhány évnyi próbálkozásba, mire fölvették a Színművészeti Főiskolára. Simon Zsuzsa osztályába került, ám a legnagyobb szerencséjét az jelentette, mikor rátalált a film világa. „Indult egy film- és televízió rendező osztály is, ahová felvették Várkonyi fiát, Gábort. Ő csinálta velem a Párizsba disszidált román szerző, Marin Sorescu monodrámáját, a Jónás-t. Gábor a vizsga előtt behívta az édesapját, nézze meg. Várkonyi akkor ismert meg, és aztán rajtam tartotta a szemét. Így esett, hogy harmadikos növendékként gyakorlatra hívott a Vígszínházba. Diplomázva aztán le is szerződtetett” – idézte fel a színész.

Lukács Sándor
Fotó: Polyák Attila / Origo

Az előadóművészi pályától némiképp szokatlanul Lukács Sándor több évtizede él boldog házasságban. Mint mondta, fantasztikus legénykora volt, ám feleségének, Maráczi Máriának köszönhetően egyszer csak azt vette észre: mindennél jobb otthon. Noha ezt az érzést számtalan aprósággal alá lehetne támasztani, Lukács Sándor egy példát emelt ki az interjúban: „Természetesen édesanyámnak is nagy szerepe van abban, hogy egy sok szempontból torzult világban is gyönyörűséges gyermekkort élhettem meg. Mindemellett az is tény: édesanyám nem volt egy konyhaművész.

A feleségem ellenben olyan ételeket is megszerettetett velem, amelyekről korábban azt gondoltam: puszta létezésük is szörnyű félreértés.

Ilyenek például a főzelékek, amelyek kapcsán Mari bebizonyította, hogy legyen szó bár tökről, borsóról, zöldbabról – főzelékké lényegülve is remek dolgok. Mari ízt adott az életnek” – mesélte.

A beszélgetés során Lukács Sándor arról is beszélt, hogy lehet elérni, hogy egy színészegyéniség sajátos ismertetőjegyei ne fakuljanak kiszámítható modorossággá. „A színészi alkaton múlik, miként feledteti valaki legyalulhatatlan karakterjegyeit.

Latinovits Zoltán például minden szerepét önmagára húzta, minden alakításában Latinovits Zoltán volt.

De közben mély átéléssel hozta a figurát – önmaga energiáinak végletes felszabadításával, ami többnyire katarzishoz vezette a nézőt. Más módszer Agárdy Gáboré, aki nem a maga személyiségéhez alakította a szerepeit, hanem beléjük bújt, mindig kicsit másnak mutatva magát. A maszkokat is szerette, a külső átalakulást. Van, aki magához idomítja a szerepeket, más elbújik mögöttük. És van még számos lehetőség. Én szeretem átgondoltan felépíteni az adott karaktert. Nagy szerencsém, hogy fiatalon alig játszottam szépfiút, inkább negatív figurákat osztottak rám” – vallott Lukács, majd egy személyes történet erejéig visszatért Latinovits Zoltán személyéhez.

„Nagyon szerette az édesanyját, különlegesen meghitt kapcsolat fűzte hozzá. Én a sajátomat harmadéves koromban vesztettem el, csupán ötvenhárom éves volt. Akkor pont Zolival dolgoztam egy rádiójátékban – ő főszerepben, én pármondatos feladatban –, és kérdezte egy szünetben, miért lógatom az orrom. Elmondtam, mire elhívott este a Múzeum Kávéházba.

Órákon át beszélgetett velem, sokat segített abban, hogy az a fiatal srác, aki akkor voltam, elviselje azt a rettenetes hiátust.

A beszélgetés emléke máig erősen él bennem” – mondta a színész.

A teljes interjú az Origo oldalán olvasható.

Borítókép: Lukács Sándor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, költő, érdemes és kiváló művész a Hogy volt?! című tv-műsor felvételén, az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisának 3-as stúdiójában.

 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!