Jakab Sándor: „Nem tudod, mikor pillantasz meg olyat, amit ember még soha”

Hűvös, borús januári délutánon baktatunk a les irányába, előbb a sarat dagasztva, majd alább ereszkedve fagyott tócsákon egyensúlyozva. Az biztos, a turistaforgalomtól távol eső tisztást csak az találja meg, aki tudja, merre keresse.

– Borsodból származom, a főiskolát viszont Egerben végeztem el, így ragadtam itt – felel kérdésemre Sándor. – Most biológiát tanítok és edzőként dolgozom, a fotózás javarészt megmaradt hobbinak.

– A természet mindig vonzott; gyerekkoromtól kezdve járom az erdőt-mezőt, figyelem a vadvilágot – teszi hozzá. – Az ott látottakat, tapasztaltakat szerettem volna minél többeknek megmutatni, amire a fényképezőgép jó eszköznek bizonyult. A digitális technológia fellendülése egyre nagyobb szabadságot adott, ekkortól kezdtem komolyabban foglalkozni a vadvilág fotózásával. Ennek körülbelül tizenkét éve.

Közben elhagyjuk a járt utat és az erdőből kisebb tisztásra bukkanunk, ahol fából ácsolt les várakozik, nem messze a madarakat csalogató korhadt faágtól. Az „etetőt” feltöltve bevesszük magunkat a hideg, ám kényelmes bunkerbe.

– A sötét lesben a madarak nem észlelik annyira a benti mozgolódást, a hangok pedig alig zavarják őket – magyarázza Sándor, előpakolva a felszerelést, melynek tekintélyes részét egy fél karhossznyi objektív teszi ki.

– Az évek során megtanultam, hogy az ember minden igyekezete ellenére sem lesz képes azt a minőséget hozni, amit szeretne, ha nem fejleszti a felszerelését – mutatja. – Bár a képminőség az egyik legfontosabb szempont, a szerkezetnek bírnia kell a strapát is; biztos akarok lenni benne, hogy semmilyen körülmények közt nem hagy cserben.

A fatörzs körül azonnal mozgolódás támad: cinegék nagy számban, és egy-egy csuszka pályázik az eleségre.

– Szajkót várunk, vagy karvalyt – jegyzi meg Sándor, felhíva a figyelmemet a cinegék vészriasztására, melyet egy-egy nagyobb madár árnyéka láttán hallatnak, ám többsége vaklármának bizonyul. Hosszas várakozásra készülünk.

– Jobban kikapcsol ez a tevékenység, mint bármi más – mondja, és e helyzetben nem nehéz egyetérteni vele. Hozzáteszi: ragadozómadarakra specializálódott és vízi leseket is épített, de legszívesebben nagyvadak után járja az erdőt. Az elmúlt években voltak érdekes pillanatai: mentett már héját, „küzdött” piócákkal és találkozott dühös vaddisznó kocával is. Ugyanakkor egyre kevésbé keresi a szélsőségeket.

– Átlátok a fanatizmuson: nem akarok mindenáron megszerezni képeket – közli. – Feküdtem már órákat mínuszokban, vagy éppen kánikulában, ácsorogtam talajvízben, „vadásztam” hosszasan egy-egy különleges állatra, de egyre inkább fontosabbnak tartom átélni, megfigyelni a szemem előtt zajló dolgokat, mint mindenáron megörökíteni. Sokan fordulnak hozzám tanácsért, hogyan készítsenek hasonló képeket, de legtöbben rögtön csalódottak, ha első alkalommal nem járnak sikerrel. Holott eredményre csak az jut, aki tanul, figyel, érdeklődik, tisztában van az állatfajok viselkedésével, a természetfotózás etikájával, tiszteli a vadvilágot, és tudja, mit, hol és mikor keressen. És persze, nem sajnál egymás után tízszer is felkelni és kimenni akkor is, ha eközben egyetlen értékelhető fotója sem születik.

Elmondja, fizetős lesben nem ült, nem is fog soha.

– Nagyon sokszor olyan emberek veszik igénybe ezt a szolgáltatást, akik megkülönböztetni se tudják a fotózott fajokat. Én pedig úgy vélem, befektetett tudás, munka és idő híján nem nevezhető saját alkotásnak az elkészült kép – különösen, hogy előtte már nagyon sokan „meglőtték” ugyanonnan, szinte ugyanazt. Emiatt nem is nagyon szeretek másokat magammal vinni – teszi hozzá –, hiszen ketten két egyforma képet elkészíteni már nem ugyanaz az érzés. A pillanat akkor az igazi, ha csak a tiéd.

Pályafutása egyik legnagyobb élményeként élte meg a közelmúltban, amikor a Magyarországon igen ritka szirti sas egy példánya a lencséje elé került.

– Ködös, hideg nap volt, amikor az emberek többsége legszívesebben az ágyból se kelne ki – emlékezik. – Reggel hattól öt órán át gubbasztottam a lesben, anélkül, hogy bármi is mozdult volna a közelben. Aztán egyszer csak leszállt előttem a sas, melyet ilyen közelségből Magyarországon még nem fotózott senki. Ehhez fogható élményben nem lesz részem többször, de igazolja számomra, hogy megéri csinálni. Mert soha nem tudhatja az ember, a várakozás melyik percében történik valami a szeme előtt, amit ember még nem látott.

Az idő múlására közben csak a dermedő lábujjaink emlékeztetnek; a már egyedüliként remélt szajkó sem tette tiszteletét az etetőn.

– Ő mindig jön, most valószínűleg a beszélgetésünk riasztotta el – jegyzi meg Sándor, de figyelmünket hamarosan elterelik a szemközti erdő sávját megfestő pazar délutáni fények, melyek egy perc leforgása alatt váltották fel a borús árnyalatokat. A színjátékot szinte némán végignézve hiányérzet nélkül kezdünk pakolni. Helytállónak érzem: egy jó fotónál is lényegesebb, hogy – Sándort idézve – a függöny mögé látva csodát tapasztaljon az ember.

Szakmai sikerek itthon és külföldön

Jakab Sándor hazai és nemzetközi pályázatokra egyaránt nevezi a képeit, amelyek rendszeresen a kiállítottak, azaz a legjobbak közé kerülnek. Legutóbb például az egyik legrangosabb hazai megmérettetésen, az Év Természetfotósa pályázaton Kezünkben a föld elnevezésű kategóriában választották a fotóját az élvonalba. Természetfotós tevékenységéről tíz éve vezet blogot, melynek látogatottsága a közelmúltban haladta meg a száz­ezret, de munkássága a közösségi médiában is nyomon követhető.

Jakab Sándor munkássága ITT és ITT is elérhető.