Évtizedekkel ezelőtt megszűntnek hitt barátságok éledtek újra Selypen

Lőrinci északi, a XIX. század végétől iparosodó része valaha a település legösszekovácsolódottabb fertályának számított. Pedig a lakosság sosem volt a szó klasszikus értelmében véve homogén: az üzemek – a cukor- és a cementgyár, a malom, valamint a későbbiekben a Csőszer – messzi vidékekről csábították ide a munkaerőt, a háború után létesített középiskola pedig a vájárok és más munkásemberek képzésével vonzotta a tanulókat az ország minden szegletéből. Ezzel párhuzamosan a szolgáltató létesítmények hálózata is fejlődött, aminek eredményeként a földrajzi medence „névadó” telepe gazdasági és társadalmi szempontból is a földrajzi egység központjává vált.

A környező, falusias közegtől eltérő létforma különleges miliőt teremtett viszonylagos elszigeteltségével, hagyományaival, az egymásra utaltság érzésével, s ezek következményeként az évtizedek során összecsiszolódott közösségével. Éppen ezért a rendszerváltozást követő idők átalakulásai Selypet talán jobban megviselték, mint a többi környékbeli települést. A lakosság részint elöregedett, részint máshol talált kenyérkereseti lehetőséget. A korábban az üzemek által megteremtett komfortszolgáltatás semmivé vált, s a magántulajdonra való átállás is megviselte az alanyi jogon járó kényelemhez szokott lakosságot. Vannak családok, amelyek Európa más tájain, sőt, Amerikában vagy Ausztráliában keresték a további boldogulás lehetőségeit.

Nemrég azonban, a közösségi hálónak köszönhetően, valami megváltozott – mégpedig pozitívan. Megalakult a Selyp – A mi otthonunk elnevezésű közösség, amelyhez egy hónap alatt csaknem hétszázan csatlakoztak a világ minden részéről. Az alapítók szándékainak megfelelően nemcsak egykori és jelenlegi selypiek, hanem azok is, akik ide jártak dolgozni, iskolába, szórakozni, vásárolni, vagy „csak” szimpatizálnak az azbeszt miatt a hírekben mostanság amúgy is negatív felhanggal emlegetett kommunával. Pár hét alatt két és félezer fotó, újságcikk és egyéb emlék került fel a csoport felületeire, a reakciók – bejegyzések, hozzászólások, tetszésnyilvánítások – száma pedig a százezerhez közelít!

Szigeti Tamás, a közösség egyik alapítója és „motorja” elmondta: legvérmesebb várakozásaikat is túlteljesítette a kezdeményezés. Fél emberöltő óta megszűntnek hitt barátságok éledtek újra, hajdani osztálytársak találtak egymásra – van, akik már a találkozójukat szervezik –, eltűntnek, ne adj’ isten, elhalálozottnak vélt ismerősök kerültek elő ismét. S mindezekkel együtt újra tetten érhető a már-már soha többé meg nem tapasztalhatónak gondolt kellemes borzongás, ami csakis erre a közösségre jellemző: a selypi életérzés.