2019.04.13. 15:30
Huszonöt éve szedi áldozatait az azbeszt Selypen
Huszonöt éve hunyt el az egyik első, kimondva is az azbeszt következtében megbetegedett áldozat a környéken. A tragédiák sora azóta is folytatódik.
Képünkön az egykori eternitgyár romjainak az elszállítása 2015 májusában Fotó: Tari Ottó/Heves Megyei Hírlap
Az 1980-as évek végétől már többekben élt a gyanú: az azbeszt nem olyan tökéletes építőanyag, mint gondolták. Ám addig szórványosan jutottak el hírek az anyag nyugat-európai betiltásáról. A helyi cement- és eternitművek tovább gyártotta az ásványból készült elemeket: víz- és szennyvízvezetékeket, tetőfedő palákat, szigetelőrétegeket, amiket a környékbeliek is nagy mennyiségben használtak az építkezéseik során.
Kisebbítették a hatása jelentőségét
Az országos sajtó csak bő évtizeddel később kapta fel a témát, ám lapunkban már 1994 tavaszán foglalkoztunk az azbesztfenyegetéssel. Ekkor vált először a közvélemény előtt is nyilvánvalóvá, hogy egy fiatalasszony daganatos megbetegedését az orvosok szerint ez az anyag okozhatta. A tíz évvel korábban az eternitgyárban dolgozó nő névvel vállalta a beszélgetést, majd kilenc hónap múlva meghalt.
Érdemes visszatekinteni akkorra, amikor még tíz évet tartottak számon lappangási időként – ma már tudjuk, ez három évtized is lehet –, s az üzem hajdani vezetőinek a hozzáállása is érdekes. Alighanem már értesültek az azbeszt veszélyeiről, de – talán felsőbb utasításra? – igyekeztek kisebbíteni a probléma jelentőségét.
Légszomja volt, az ereje egyre csak fogyott
Éva öt éven át, 1984-ig dolgozott az Eternit Vállalatnál, s először 1993-ban lett rosszul. Légszomja volt, erőtlenné vált, a szövettani eredmények kimutatták, hogy „munkahelyi eredetű azbesztkárosodást” szenvedett. Az idézőjeles megállapítás azért érdekes, mert ebből a környéken lakók azt gondolhatták, „legfeljebb” az anyaggal közvetlenül foglalkozók érezhetik veszélyben magukat. Azóta kiderült, hogy ez egyáltalán nem igaz.
Évát a gyár leginkább érintett részlegein, az azbesztdaráló és a csőeszterga közelében dolgoztatták. Csaknem ötven ember tevékenykedett itt, nagy részük – mint az asszony elmondta – fillérekért.
Akkoriban még nagyon védték a céget
Pár nap múlva sikerült az akkori igazgatóval is interjút készíteni. Már az irodájában úgy éreztem – s a cikkben meg is jegyeztem –, hogy óvatosan fogalmazott. Azt mondta, az elmúlt húsz évben – az eternitgyártás kezdete, az 1970-es évek eleje óta – öten betegedtek meg, akik közül egy ember hunyt el. Közölte: 1992 óta nyugati színvonalú, zárt rendszerű eljárást alkalmaznak, ám hozzátette azt is, ami szerint korábban is az átlagosnál biztonságosabb, nedves technológiával dolgoztak.
Ki tudhatná, vajon mikor lesz ennek vége
Az utóbbi években bebizonyosodott, a korabeli biztonsági intézkedések – melyek hosszú ideig alig léteztek, az illetékesek csak az üzem működésének utolsó fázisában igyekeztek eleget tenni a követelményeknek – nem fejtették ki a remélt hatást. A vészhelyzet nem csak a gyárat érintette, az egész környéket is, s ezt tetézték a bontás körüli rendellenességek. Az áldozatok száma évről évre nőtt, s napjainkban is tudunk az azbeszt következtében elhunytakról. Az üzem Éva 1995-ös halálát követően még tíz évig működött.
Az „elpusztíthatatlan” gonosztevő
Az azbeszt elnevezése a görög aszbesztosz – elpusztíthatatlan, olthatatlan – szóból származik. Kémiailag magnézium-szilikát, ásványtanilag szálas szerkezetű rétegszilikát. Ipari felhasználása az 1970-es évekig – nálunk jóval tovább – jelentős volt. A legtöbb iparilag fejlett államban, így hazánkban is, azóta betiltották, a felderített felhasználási területekről eltávolítva veszélyes anyagként ártalmatlanítják. Egészségkárosító hatását viszonylag későn ismerték fel és bizonyították be. A levegőben a finomszemcsék lebegve oszlanak el, a már beépített szerkezetekből és anyagokból leválva távoznak a szemcséi, amelyek az azbesztózis megbetegedésen túl a tüdőrák nagyon gyorsan kifejlődő formáját okozhatják. A sérülésmentes azbeszttartalmú anyagok általában nem jelentenek egészségügyi kockázatot.