Los Angelesből küldi haza a híreket a gyöngyösi riporter

– Nem csak kilométerben, szakmailag is nagy ugrást jelent, hogy az USA második legnépesebb államából, Kaliforniából informálod a magyar nézőket. Mi vonzott Los Angelesbe?

– Elsősorban azért ezt a nyüzsgő, kulturálisan sokszínű várost választottam, mert tudtam, ha valahol, akkor itt sokat tapasztalhatok az amerikaiak mindennapjaiból is. Ha úgy tetszik, feszegetve a saját határaimat, kíváncsi voltam, mire vagyok képes egy másik országban, teljesen új környezetben. Nem a Magyar Televízió tudósítójaként érkeztem ide, az később jött. Los Angelesben lakó magyarként éltem egy adódó lehetőséggel, így lettem a közmédia munkatársa. A televíziózás, a napi élő bejelentkezések adtak másfajta ritmust az életemnek és azt, hogy még többet tudjak meg Amerika történelméről, a szokásokról, a helyi választási rendszerről, az ország kül- és belpolitikájáról. Tudósítottam Washingtonból Donald Trump elnöki beiktatásáról, New Yorkból a gázolásos terrortámadás helyszínéről, az amerikai történelem egyik legnagyobb lövöldözéséről Las Vegasból. A legkedvesebb emlékek az elmúlt évekből, és talán a nézőknek is, az Oscar-díj-átadók. Azoknak sem a vörös szőnyeges része, inkább az, amikor együtt izgulhattam azokkal a magyar filmkészítőkkel, akik a filmművészet legrangosabb díjáért versenyeztek távol az otthoniaktól.

– Életed fontos állomása volt a Gyöngyösi Televízió (GYTV), ott ismerhettek meg a nézők. Hogyan kezdődött a szakmai pályafutásod?

– Ideje korán, gyerekfejjel tudtam, hogy tévés akarok lenni. Riporter, egészen pontosan. Erről sokat tudnának beszélni a tanáraim, akik egyengették az utamat és figyelemmel kísérik a pályafutásomat. Telefonhívásokkal, postán feladott levelekkel, faxokkal bombáztam akkor a Heves Megyei Hírlap vezetőjét, aki talán azért, mert nagyon akartam, segített. A Gyöngyösi Televízió akkor indult, csatlakoztam a csapathoz, mindeközben hetente kétszer a hatvani városi tévének is forgathattam. Ennek több mint húsz éve... Amit megtanultam, hogy a néző az első, a munkám pedig szolgálat. Országos televízióban először a vidéki eseményekről küldött anyagaim kerültek adásba. Miután a fővárosba költöztem, folytattam, amit Gyöngyösön és Hatvanban, csak már a kereskedelmi csatornák munkatársaként.

– Úgy tudom, a GYTV-be a mai napig bejársz, ha itthon vagy.

– Nagyon szerettem ott dolgozni, mert jó volt a társaság, családias a hangulat, ma is tartom velük a kapcsolatot. Szakmailag sok mindent ki lehetett kipróbálni, és mindenki arra törekedett, hogy valami jót csináljunk. Nagyon fiatal voltam, mindig változtatni akartam, valami újat készíteni, kerestem a magam stílusát. Technikailag akkor még sok mindent nem is lehetett megoldani, de amit igen, azt megengedték: vághattam, készíthettem vágóképeket, szerkeszthettem, alámondhattam, később műsort vezethettem. Én a mai napig ezekből a tapasztalatokból élek. Ha például bármi kiemelten fontos történik, akár többórányi repülőútra Los Angelestől, nem gondolkodom azon, hogy mitévő legyek, bepakolom a cuccom, és elindulok a helyszínre tudósítani. Igyekszem mindent megoldani, éppen ezért kamerát is kezelek, és vágok is, ha kell.

- A mai napig nagyon szeretem Gyöngyöst, sokan azt is gondolják, hogy gyöngyösi születésű vagyok. Sok emléket őrzök onnan. Például ma már mosolyogva gondolok arra, amikor a GYTV főszerkesztője arra kért a város első körforgalmának megépülése után, hogy készítsek egy hosszabb összeállítást arról, hogyan kell a körforgalmat használni. A legviccesebb ebben az volt, hogy ekkor még jogosítványom sem volt, így gőzöm nem volt, hogy fogjak hozzá a munkához, de a kisfilm elkészült. A Kérjen lehetetlent! című műsorral sok családnak okoztunk örömet, az ötletem nyomán karácsonykor többeknek olyan kívánsága teljesült, ami a közreműködésünk nélkül soha nem vált volna valóra. A műsor évekig futott még azután is, hogy én már nem voltam a stáb tagja, ugyanúgy, mint a pénteki egész estés élő műsorfolyam, ami még a mai napig képernyőn van.

– Miben változtatta meg az életedet Amerika?

– Sok mindent másképp látok, mint korábban, más lett fontosabb, mint amikor otthon éltem. Megváltozott az emberekhez való viszonyom, türelmesebb lettem, nyitottabb. Ha itt hosszan kell sorban állni, akár semmiségnek tűnő dolgokról is szót váltunk egymással olyanokkal, akiket akkor látunk először és talán utoljára. Los Angeles óriási város, de megpróbál mindenki figyelni a másikra, pláne azon a környéken, ahol élsz. Nem megyünk el egymás mellett egy aprócska köszönés vagy fejbiccentés nélkül, mindenki kiveszi részét a közösségben, mondván, amit adsz, azt vissza is kapod majd. Nagyon tetszik, hogy itt fontos az egészséges életmód, és nem okoz gondot az embereknek a mobilitás, ami ad egyfajta szabadságot. Nekem kellett ez a távolság az otthonomtól, hogy tudjam, ki vagyok, mi a feladatom az életben, s pozicionálni tudjam magam a szakmámban, magyarként, s európaiként a világban.

Pálmafák között is hiányzik az otthon

Öt év után idén először voltam otthon, két hónapig. Azt éreztem, most már jó lenne úgy élni, hogy fél évet itt, Amerikában, fél évet pedig Magyarországon, mert sok minden hiányzik. A család mellett például a négy évszak. Jól érzem magam ebben a pálmafás örök nyárban, ahol télen is húsz fok van, ám egy idő után egyhangúvá válik ez is... Nem gondolom, hogy itt fogok megöregedni, mint ahogy azt sem, hogy tudósítóként megyek nyugdíjba. Még szívesen élnék valamelyik európai vagy dél-amerikai városban, hogy tovább gazdagítsam a személyiségem.