Csatazaj és lövöldözés fogadta a bodonyi Kóczián Lászlót a román forradalomban

Féltem, hogyne féltem volna, hiszen távolról szórványos lövöldözés zaja hallatszott – ismeri be a hatvanas évei végén járó férfi, aki a három évtizeddel ezelőtt kitört romániai forradalom idején több erdélyi településen is megfordult. – Erős jellemű, katonatiszt apám gyerekként belém verte, hogy soha nem szabad megtorpanni, ha valamit elkezdtél, akkor csinálni kell. Veszélyes volt, de csinálnom kellett…

A mátrai faluban élő ­Kóczián Lászlót annak idején senki sem kényszerítette arra, hogy idegeskedő feleségét és négyéves kisfiát hátrahagyva segélyszállítmányok kísérőjeként a konfliktussal teli országba utazzon. Önként vállalta, mert lelkiismerete ezt diktálta.

A történet egy kis piros autóval kezdődött, ami a zugligeti plébános tulajdonában volt. Az akkor 35 éves, vegyésztechnikus végzettségű fiatalembert öccse, a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál tevékenykedő Ferenc ismertette össze Kozma Imre atyával, aki magával vitte, amikor adománygyűjtésre indult a kocsijával. Ott volt akkor is, amikor 1989 őszén a megnyitott magyar–osztrák határon át kijutni igyekvő NDK-s állampolgárok Budapesten várták, hogy nyugatra utazhassanak.

– Öcsémnek volt egy Skodája, s elhatároztuk, hogy segítünk a menekülteknek. Végül a Riesa városából származó, háromtagú Pirkenseher famíliát vittük el a bécsi nyugatnémet nagykövetségre.

Közben december 15-én kirobbant a romániai forradalom, amely öt nap alatt elsöpörte a Ceauşescu-rendszert. Zűrzavaros helyzet alakult ki, az élet minden területén akadozott az ellátás. A máltai szeretetszolgálat felmérte, hogy miben segíthet. Kiderült, hogy a kórházaknak égetően szükségük lenne röntgenfilmekre. Ekkor került képbe Kóczián László, aki érettségi után évekig a két ország között meglévő egyezmény révén a VEB Filmfabrik wolfeni üzemében dolgozott. Ottani ismeretsége, valamint a Német Karitász közreműködése meghozta a gyümölcsét: 1990. március 23-án ezeregyszáz kilogramm röntgenfilmet indítottak útnak Kolozsvárra. A két német kísérő, Olaf Müller és Klaus-Dieter Schmidt Budapesten vette fel a szeretetszolgálatot képviselő Lászlót.

– Tartottunk attól, hogy mi vár ránk – mondta. – Aggályunk be is igazolódott, mert az átadás helyeként megadott címen egy üres, gazos telket találtunk. Végül a rendőrségen kötöttünk ki, ahol a városi kapitány arra akart rábírni bennünket, hogy tegyük le ott a szállítmányt. Etettek, itattak volna bennünket, de a németeknek gyanús lett a dolog. Odasúgták nekem, hogy ez a behízelgő modor az otthoni titkosszolgálat módszerére hasonlít. Azt sejtették, hogy a filmből kinyerhető jelentős mennyiségű ezüstre fáj a foguk. Nehezen, de végül kijutottunk az épületből, s a helybeliek segítségével megtaláltuk a kórházat, ahol egy magyar orvosnő vette át az értékes adományt. Élmény volt látni, hogy az ott lévő magyarok, románok, szászok és cigányok milyen békés egyetértésben rakodták ki a ládákat…

A további két alkalom már nem volt ilyen kalandos, az autók szélvédőjén virító máltai embléma mindenütt megnyitotta előttük az utat. Először a békéscsabai hűtőházból vittek egy kamionnyi zöldbab-, illetve zöldborsókonzervet Csíkszeredára, ahol dr. Rád Imre, a helyi kórház igazgatója fogadta őket, s mondott köszönetet az adományért. Ezt követően a FER Ruházati Kereskedelmi Vállalat budapesti raktárában pakoltak fel háromezer darab, teljesen új női és férfitélikabátot. Egy Robur, egy IFA és egy Avia platójára fért fel az adomány, amit László kíséretében Szőlősi István, Dom­bóvári Tibor és Kalocsai Zoltán gépkocsivezető juttatott el a Brassó megyei árvaházba.

– Most, hogy az akkori események évfordulója volt, elővettem a féltve őrzött dokumentumokat és fényképeket. A legértékesebb közülük az a megbízólevél, amit a szeretetszolgálat két önzetlen vezetője állított ki nekem. Kozma Imre atyával és Adányi Lászlóval utána még volt néhány közös akciónk. Kapcsolatunk akkor szakadt meg, amikor a sors elsodort a fővárosból, de máig nagy tisztelettel gondolok rájuk.

A helyi lap híradása az adományról

A brassói kórházbategnap új adomány érkezett Magyarországról, nagy segítséget nyújtva a gyerekeknek. Ez nemes cselekedet, mondta dr. Viorica Barbu, a Brassó megyei kórház és árvaház igazgatója. Mint Kóczián László, a magyar csoport vezetője elmondta, a máltai lovagrend a magyar katolikus egyház jótékonysági szervezete, amely most ezt az adományát eljuttatta ide. (P. Popovici)