A hevesi iparművész egész életét átszőtte munkája szeretete

– Hosszú ideje dolgozik a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben. Hogyan vezetett ide az útja?

– Még gyereklányként kerültem ide, nem voltam tizenöt éves. Nagymamám nagyon szépen kézimunkázott, s kislányként én is szinte kapaszkodtam azért, hogy csinálhassam, amit ő. Miután bekerültem a szövetkezetbe, az egyik legjobb szövő, Ádámné Eta néni mellett dolgoztam, tőle tanultam meg az egész szakmát. Így elindulhattam két év múlva magamtól is: önálló szövő lettem. Ezután 1974-ben házon belül indítottak szakmunkásképzést. Itt lehetőség volt arra, hogy a meglévő gyakorlati tudás mellé az elméleti alapokat is elsajátítsuk. Egy év alatt fel tudtunk készülni a vizsgára és megkaptuk a szakmunkás bizonyítványt szövőszakból.

– S folytatta is a tanulmányait...

– Igen, ez a vizsga olyan jól sikerült, hogy úgy gondoltam, képezzem magam, tanuljak tovább. Igaz, ez már nem volt egyszerű család és a gyerek mellett. Mégis sikerült: esti levelezőn elvégeztem a gimnáziumot, leérettségiztem.Az 1970-es évek végén a vezetőim biztatására továbbmentem tanulni a budapesti Bolyai János szövőtechnikumba, ott 1982-ben végeztem. Ezt követően szinte végigjártam a ranglétrát: anyag- és eszközgazdálkodással is foglalkoztam, 1992-től lettem a szövöde vezetője.

– Nem lehetett könnyű a család mellett dolgozni és tanulni is. Hogyan emlékszik erre az időszakra?

– Akkoriban két műszakban jártam dolgozni, a párom hajnaltól késő estig. A kislányunkra a férjem édesanyja vigyázott sokszor, vitte az óvodába, s hozta is onnan. Hála Istennek a férjemben is olyan társra találtam, aki mindig támogatott, biztatott, hogy menjek, csináljam, tanuljak. Örömmel fordult mindahhoz, amit szerettem volna véghez vinni, mindig azt mondta: próbáld meg. Ez nagyon sokat jelentett, nagyot lendített rajtam. Sokáig elkísért ezen az úton. Nagy mesteremnek tekintem Tóth Marika nénit, a Népművészet Mesterét. Ő már sajnos régóta nincs közöttünk. Nagyon sokat tanultam tőle. Ő is mindig biztatott, próbáljam meg, tervezzünk. Nagy hatással volt rám, akkora ambíciót adott, hogy utána az ember szinte szárnyalt.

– Mindig is a szövés érdekelte jobban, vagy volt másféle törekvése is?

– Mikor tizenévesen az iskola helyett a szakmát választottam, arra gondoltam, talán varrónőnek megyek. Egerben volt egy ruhaszalon, ahol két idősebb hölgy dolgozott, s megtanítottak volna a szakmára. Többen is jelentkeztünk erre, s mivel szépen kézimunkáztam, engem is beválogattak a képzésbe. A gond az volt, az 1960-as évek elején, hogy saját varrógépet, vasalót kellett volna venni, ráadásul bejárni Egerbe. Édesanyám akkor megkért, inkább próbáljunk meg mást.

– Úgy tűnik, mégis megtalálta az útját. Sőt, pályázatokra is jelentkezik mind a mai napig.

– Az 1990-es években kezdtem igazán érdeklődni a pályázás iránt. A pályázati darabok megszületését mindig formálta az aktuális lakáskultúra, a divat, s hogy milyen anyagokkal szeretnénk dolgozni. Az egész szövetkezetre igaz, hogy mindig természetes alapanyagokat használtunk. Én mindig a visszafogottabb, s nem a harsány színvilágot kedveltem. Ellenben nagyon szeretem a palócos mintákat, melyekben kicsit megjelenhet a piros, a sötétkék is. A pályamunkáimat szerettem tiszta nyersanyaggal elkészíteni, mert úgy gondoltam, az bármilyen lakásban megállja a helyét. Heves a déli palócság hagyományait őrzi, s azon dolgozunk, hogy az e területen született alkotásokkal gyarapítsuk most is a termékeinket.

– Mi az, amire a legbüszkébb eddigi pályafutása alatt?

– Ezek a munkák végigkísérték az életemet, s ebben benne van a szakma szeretete is, a megszerzett tudás. A szövetkezet igazgatóságának is tagja voltam 1992-től. Pár éve már beszéltünk arról, hogy szinte elfogynak a szövők, akik a mindennapi munkát végzik. Nagyon kevés az a fiatal, aki utánpótlás szeretne lenne e szakmában. Többször is felvetődött az üléseken, hogy még bennünk van a tudás, s mennyire jó lenne átadni mindezt. Ez meg is adatott, hiszen már harmadik éve tanfolyamokat indítunk. Örömmel tölt el, hogy ezeknek én lehettem a vezetője. Szívesen csinálom, s ameddig tudok még, alkotni szeretnék.

Számos díjjal büszkélkedhet

Vermes Lajosné Gulyás Katalin 1949. június 2-án született Hevesen. Több évtizede dolgozik a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, 1992-ben lett a szövöde vezetője. 1995-ben népi iparművész lett.

Az Országos Szőttespályázatokon 1998-ban második, 2002-ben első díjas lett, 2011-ben nagydíjjal jutalmazták. 2010-ben az Országos Kis Jankó Bori Hímzőpályázaton alkotásáért megkapta a Kis Jankó Bori-díjat. Az Élő Népművészet Országos Népművészeti Kiállításon Gránátalma-díjjal ismerték el 2015-ben. A legutóbbi szőttespályázaton Heves város különdíját nyerte el étkezési garnitúrájával. Újra elkészített másolatát megveszi a Hagyományok Háza, s ott lesz az Élő Népművészet következő tárlatán.