Rozi, a váraszói tyúk berobbant a blogvilágba

– Az emberek jórésze rajongásig imádja a kedvencét, ami általában szőrös és tappancsos. Mivel lopták be magukat a csirkék a szívébe? 
– Három éve nagy elhatározást hoztam, a nagyvárosból vidékre költöztem. Egy kis faluban, Váraszón találtam meg álmaim házát, és amikor először jöttem megnézni az ingatlant, rémülten láttam, hogy a kert tele van baromfival. A helybéliek nyugtattak meg, miszerint csak a szomszédból járnak át az állatok, és ha beköltözök úgy is hazamennek. Így is lett, de az első éjszakám utáni reggelen egy fura külsejű, meglehetősen felháborodott kopasz nyakú tyúkkal találtam szembe magam. Ijedten rohantam a szomszédasszonyhoz segítségért, aki jött, majd szakszerűen haza lendítette a kerítésen át. Viszont mire visszaértem, a tyúk ismét ott várt és hangosan reklamált a perpatvarért. Ezt a jelenetet eljátszottuk párszor, végül söprűt ragadtam. Azonban abban a pillanatban kicsúszott a számon a Rozi név és rádöbbentem, hogy már nem is akarom elkergetni ezt a makacs jószágot, kötődni kezdtem hozzá.

– Elég viharos kezdés. Profitál az együttélésből?
– Igen, merthogy Rozi hamarosan végleg beköltözött a tornácomra, majd lakbért kezdett fizetni. Naponta egy-egy tojást kaptam a tollas hölgytől. Egyébként a házon nagyon sok munkát kellett végeznem, miközben a befogadott tyúk végig ott volt velem. Együtt festettük a zsalukat, húztuk a kerítést, építettük a lépcsőt, készítettük a kis kaput. Mivel ennyit segített - mármint lelkiekben, így egyáltalán nem éreztem magam egyedül-, építettem neki a kedvenc helyére, a tornácra egy kis óvóhelyet. 

– Viszont mára már nem Rozi az egyetlen. Hányan vannak pontosan?
– Rozikám úgy döntött, hogy tél közepén „elül”, szóval a Váraszón töltött első karácsonyomra egy fészekaljnyi kis csibét kaptam tőle ajándékba. Bármilyen meglepő is, az elmúlt időszakban sokat tanultam ettől a fura kis jószágtól, az életről, önmagamról és nem utolsó sorban a baromfi népségről. Rájöttem, hogy nem csak eszesek, de vicces, szórakoztató társaság ez. Jelenleg hét darab kakas, 19 tyúk és négy kis csibe garázdálkodik a telkemen.

– Ekkor fogalmazódott meg Önben a gondolat, hogy ezt másokkal is tudatni szeretné?
– Igen. Elkezdtem a mindennapi sztorikat feljegyezni, eleinte ez az egész csak egy egyszerű segélykiáltás volt: Segítség tyúkom lett! címmel. Magam sem hittem, hogy ennyi embert érdekel a bohókás csirke története, amit idestova három éve írok. Hozzátenném, hogy közben olyannyira megszerettem a tyúktartást, hogy tenyésztővé váltam. Kezdetben a kopasz nyakúak voltak a gyengéim. Lett egy csodálatos kakasom, Negró, aki az udvar királya, és vele együtt még a rókát elzavartuk. Majd sorra jött a többi, tollas díszállat, amivel Rozi csak lassan barátkozott meg. 

– Kényes kérdés: minden, egyébként haszonállatnak minősülő kotlóst szeretetből tart?
– A nálam lakó baromfiknak örök élet bilétájuk van, nem tudnám őket megenni. A napokban például több kapott tojásból csodás, japán törpecsirkék keltek ki, és a múlt évben egy nagy álmom is valóra vált: lett egy holland bóbitás párom, amelynek pihés apróságai bent szaladgálnak a házban. Számomra bőven elég fizetség az a rengeteg ízletes, friss tojás, amivel megajándékoznak ezek a szeretetre méltó, sokszor kótyagos jószágok.

– A közösségi média felületén láttam, hogy le is festi a kedvenceit.
– Festőművész vagyok és épp egy alkotói válságot éltem át az ideköltözésem idején. Szerencsére Rozi meghozta az ihletet, így az itt készült alkotásaim közül az első a makacs tyúkomat ábrázolja. Azóta több képem témájának is a falusi életet választottam. Célt, felelősséget és rengeteg örömöt adnak az életemnek ezek a baromfik. A boldog, örömteli, gyakran vicces történeteket osztom meg, amely reményeim szerint másoknak is vidám perceket okoz. Rozinak most 1126 követője van, ami úgy gondolom, elég szép teljesítmény egy kisfalusi tyúkocskától. A blog a Rozi, a nem mindennapi című Facebook oldalon olvasható.