Betegnapló – 3. rész: Élet a „kemóban”

Emlékszem, már fél évszázaddal ezelőtt is így volt, s fejlődhet bármennyit a tudomány, a beidegződések nehezen követik. Szerintem az emberek nagy részében ezek a szavak még mindig tabuk. Nekem a Kék Golyóban és a sugárzásban eddig nem volt részem, de már számos „kemós” kezelésen vagyok túl Mátraházán.

Képzeljetek el egy nagyobb, de csöppet se hivalkodó méretű, fehér falú szobát, ahol körben kórházi ágyak vannak. Talán hat-nyolc ágy, meg két, ülőalkalmatossággá alakítható ágyféle. Utóbbiakat használom én is, mert úgy gondolom, nincs még szükségem arra, hogy lefektessenek. Megtörténik az előzetes protokoll – vizsgálatok, vérvétel, esetenként CT –, majd beülök az utcai ruhámban, lerúgom a lábbelimet, és a karomba kötik az infúziókat.

Nem elviselhetetlen, sokkal vastagabb tűket is szúrtak már belém, hiszen a 70-es évek végétől rendszeres véradó voltam. A folyadék csöpögésének a monotonitása inkább untat, szoktam is viccelődni a nővérkékkel, hogy nyissák fullra a csapot, haladjunk, ezer a munka. Esetenként több palack követi egymást, kisebbek és nagyobbak.

Nagyjából ennyit a körülményekről. Ami sokkal érdekesebb, a kezelőhelyiségben összegyűlő emberek viselkedése, egymáshoz és a betegségükhöz való viszonyulása. Miután egy-egy adott napon kapjuk meg a szérumot – én például minden harmadik szerdára vagyok beosztva –, hamarosan megismerjük, legközelebb pedig már ismerősként üdvözöljük egymást, tegeződünk, érdeklődünk a másik hogyléte felől.

Nincs különbség köztünk és a „kintiek” között abban, hogy mindenki a jellemének, a habitusának megfelelően megfelelően viszonyul a dolgokhoz. Mint említettem, én ez alatt a pár óra alatt ülök a „fotelemben”, fészkelődök, mások pedig fekszenek az ágyon, ki magába roskadva, csendesen, ki harsányan és közlékenyen, mások pedig érdeklődően, de csendben figyelve. Vannak, akik talán szunyókálnak is, egyesek időnként megkérik a nővért, hogy segítsen kényelmessé tenni fekhelyüket, szóval, olyanok vagyunk, akár egy random társaság, amelynek tagjait ki-ki saját sorsa kényszerítette ugyanazon fedél alá.

Akadnak, akik kérdés nélkül is beszélnek betegségükről, az odáig vezető útról, előéletükről, sőt, a családjukról, netán családi tragédiáikról is. Még bátorítani sem kell őket, szerintem jól jön nekik, hogy kibeszélhetik keserveiket egy olyan körben, ahol – úgy gondolhatják – nincs helye az elkendőzésnek. A többség nem ilyen, hanem csak hallgatja mások történeteit, bár vannak, akik később bekapcsolódnak, s ha kérdezzük őket, válaszolnak is. És olyanok is fekszenek az ágyakon, akiket csak akkor veszünk észre, ha az infúzió kifutásával felcihelődnek és elköszönnek.

Mint már említettem, én azelőtt nem voltam kórházba járó fickó, de szerintem egy „rendes”, hagyományos kórteremben is hasonlóképpen működhetnek a dolgok: panaszok, élettörténetek, jó tanácsok arra vonatkozóan, kinek milyen kezelés vált be. Utóbbi itt is általános: a kemoterápiát, bár számos fajtája van, többnyire hasonló mellékhatások kísérik, s ezekre mindenki szervezete másképpen reagál. Hányinger, szájüreg-sebesedés, szűnni nem akaró csuklás, a szemek könnyezése, időleges romlása, hajhullás, bőrkiütések, izomfájdalom, aluszékonyság, székrekedés vagy éppen hasmenés – és ez még nem minden. A rutinos betegek előbb-utóbb kitapasztalják, melyik nyavalyára mi a leghatásosabb ellenszer, és esküsznek rá, megosztva másokkal is önnön terápiájukat.

Ne feledkezzünk meg a kemós nővérkékről sem, aki már az első alkalommal kiérdemelték legnagyobb csodálatomat! Főként Enikő, akinek a kisujjában van minden tudnivaló, mégsem rutinszerűen viszonyul a betegekhez és a betegséghez. Pedig nem lehet könnyű nap mint nap kopaszra nyírt férfiakban, turbános vagy sapkás nőkben tartani a lelket… Engem rég a padlóra vágott volna. Ő pedig, ha újabbak és újabbak jönnek, csöppet sem lankadva osztja meg a legfontosabb ismereteket – ezredszer is. Válaszol a kérdéseikre, miközben arra is figyel, hogy a gondozottak éppen melyik fázisnál tartanak. Palackot cserél – ahány ember, annyi fajta van felírva, ami nem akármilyen felelősséggel járhat –, vérnyomást mér, pulzust számol, szóval, a figyelme pillanatra sem lankadhat. Mindeközben pedig kedves, barátságos és empatikus, ahogyan a kolléganője, Katalin is.

Írtam már azt is, hogy ha nem a rák miatt kellene időnként kezelésre járnom, időnként szívesen felkeresném a társaságot, ha egyébért nem, hogy biztatást, jókedvet vigyek közéjük. Nem tartozom ugyanis a magukba roskadók közé: gyakran poénkodok, ha kérdeznek, felelek, ha úgy adódik, nevetek is, miközben ki tudja, mi csordogál az ereimben… Ha házi sütésű pitével kínálnak, elfogadom, ha kényelmetlen a kezelőszékem, addig buherálom (vagy buheráltatom Kati nővérrel), amíg megfelelően be nem állítódik.

Talán éppen tavaly karácsony előtt láttam, hogy egy ötvenes cigány családanya csüggedten viselte a napi tortúrát. Miután túl voltam a kezelésen, búcsúzóul adtam egy puszit a kopaszságát takaró kendőjére, a feje búbjára. Nagyon jó volt látni könnyesen csillogó szemében a hálát.