Betegnapló – 7. rész: Mennyibe kerül a gyógyulás?

Ráadásul azzal is számolnia kell, hogy hosszú időre kiesik a rendszerből. Nálam ez pont egy évig tartott, s ez idő alatt a táppénz havi 70 ezer forint volt. Tartós betegállomány esetén a háziorvos hivatalból kezdeményezi a leszázalékolást, miként esetemben is történt; mit mondjak, visszakézből úgy elutasítottak, mint a sicc. Na, mindegy, gondolkodjunk pozitívan, ezek szerint nem is vagyok annyira beteg. (Azért meg kell jegyeznem, áldott szerencse, hogy nem fizikai munkából élek, mert akkor nem is tudom, mi lenne… Megérne egy elmélkedést, hogy a testi erejükre utaltak miként kezelik a hasonló helyzeteket.)

Hogy mennyibe kerül a hosszú gyógyulás? Nagyon sokba. Olyan sokba, hogy a magánellátást szerintem csak nagyon kevesen engedhetnék meg maguknak. Az 1970-es évek óta benne vagyok a társadalombiztosítás rendszerében – mondjuk, arra nem emlékszem, így mondták-e a szocializmusban is –, vonták rendesen a zsozsót, én pedig másokhoz hasonlóan morogtam, hogy milyen sokba kerül nekem az állam. Persze, moroghattam, hiszen négy évtizeden át alig vettem igénybe a szolgáltatást, mígnem egyszer csak szembesülnöm kellett azzal, hogy tényleg nincs ingyen krumplileves. Márpedig az orvosságon nem spórolhat úgy az ember, mint a savanyú cukorkán vagy a reggeli kávéján.

Hogy a kemoterápia önmagában mennyibe kerül, arra vonatkozóan csak nem hivatalos információim vannak, amik elborzasztanak, hiszen oly sok számjegyűek, hogy kimondani sem egyszerű. Talán említettem már, hogy ahány fajta daganatos beteg, kis túlzással annyiféle gyógymód létezik. Amikor hatan fekszünk a kórteremben, szinte egyikünknek sem ugyanaz a fajta gyógyszer áramlik az ereibe. Engem egy klinikai vizsgálat keretében gyógyítanak, amiben egyebek között az is jó, hogy a társadalombiztosításnak nem kerül egy fillérjébe sem a terápiám, mert a költségeit egy szponzor – a gyógyszer gyártója – állja. Ahogy az egyéb medicinák tekintetében, itt sem tudom az orvosi elnevezéseket. Laikusként összefoglalva: bioterápiáról van szó (kemóval kombinálva), s egy év után elmondhatom, hogy a szervezetem eddig igen jól reagál rá. Természetesen folyamatos ellenőrzés mellett, azonnal beavatkozva, ha valami rendellenesség tapasztalható, ahogy az elmúlt egy év során velem is előfordult párszor. Mindez Horváth Magdolna osztályvezető főorvos mellett Pirók Tibornak köszönhető, aki egyéb teendői mellett a mátraházai gyógyintézmény és a gyártó közötti koordinátori teendőket is ellátja, s mindig tudja, mikor mire van szükség. Hála Istennek, már ott tartunk, hogy a hat hetenkénti CT-vizsgálatokat lehet ritkítani, mert a szervezetemben jócskán csökkent a daganatok mérete.

Természetesen nagyon jó, hogy a terápia finanszírozását nem nekem kell állni, de a járulékos költségek így is megfizethetetlen terhet jelentenének: például egy 5-600 forintos injekciókúráért akár százezer forintnál többet is elkérnének TB-támogatás nélkül, és akkor a többi orvosságot még nem is említettük. Sokszor leírtam már, hogy a kezelés mellékhatásaként megannyi nyavalyával kellett megbirkóznom, s ezek kezelése is költséges. Még úgy is, hogy a gyógyszerek árának csak a töredékét kell kifizetni a patikában. De a műtétekre – láb, szem – is csak annyit kellett költenem, ami az utazáshoz szükséges. Így aztán hamar átértékeltem a társadalombiztosításról kialakult véleményem, s azt gondolom, mindenki így tenne, ha hozzám hasonlóan járna. Nem mondom, hogy így olcsó a gyógyuláshoz vezető út – ezrekről, rosszabb esetben tízezrekről is beszélhetünk havonta –, de másképpen nagyon sok embernek kilátástalan lenne még a reményhez vezető út is.

Ha valaki szereti a kényelmet, akkor autóval jár a kezelésekre. Útiköltségtérítést is igénybe vehet, de ez az összeg csak töredéke a valós kiadásoknak, ráadásul az elmúlt nyár óta már nem a háziorvos állítja ki az igénylést, hanem az ügyfélkapun át kell igényelni. A folyamatos ellenőrzéshez az is hozzátartozik, hogy szükség esetén akár hetente fel kell menni Mátraházára, ami oda-vissza összesen csaknem kilencven kilométer, és akkor még örülhetek, hogy nem az ország más megyéjében lakom. Az arányok kedvéért: ha mondjuk hat alkalommal elautózom a lakóhelyemről a Mátrába, az ársapkás benzinnel is 25 ezer forint, térítésként pedig tizenegy-kétezer forintot utalnak. Sokan választják inkább az autóbuszt; őszintén szólva nem érdeklődtem meg, utóbbi mennyibe kerülhet, de látom, hogy milyen sokat morognak az időhöz kötöttség és az átszállások miatt. Ugyanígy nem tudom azt sem, hogy a betegszállítás milyen feltételek mellett zajlik.

A hálapénz kérdését sem szeretném megkerülni. Korosztályunk ebben nőtt fel, hozzászoktunk és hozzászoktattuk a gyógyítókat is. Emlékszem, gyerekkoromban az idősebbek még baromfival, tojással, terménnyel is kedveskedtek az orvosoknak, aztán faluhelyen is beköszöntött a boríték. Személy szerint nekem ebben nincs tapasztalatom, a családunk – ideértve a gyerekeket is – nem volt betegeskedő, így dilemma előtt álltam, amikor az élet ebbe a helyzetbe hozott.

Vélhetően az elmúlt hónapok szigorú intézkedései nyomán – legalábbis úgy tapasztalom – mind a szakdolgozók, mind a betegek kerülik az olyan helyzeteket, amikor felmerülhetne a paraszolvencia átadásának lehetősége. Nem állítom, hogy megszűnt, hiszen aki szeretné, az ma is megtalálja a módját – bizonyára úgy ítélik meg, van az a kockázat, ami megéri, s vélhetően mindenki beszámolhatna hasonlókról vagy az ellenkezőjükről –, de én nem bátorkodtam ilyen szituba kerülni.

Pedig magam is érzem a kényszert, hogy megháláljam a gondoskodást. Amikor azonban esetlenül ennek módjáról puhatolóztam, megkaptam a legtisztességesebb választ egy olyan embertől – orvostól –, akire nagyon felnézek. Azt mondta: imádkozik értem, én is imádkozzak érte.
Innen folytatom.