Pihenni sem akartak az egri katasztrófavédők, akik a török földrengés áldozatait mentették

Plakettel és Dobó kardjának kicsiny másával mondott köszönetet Mirkóczki Ádám polgármester a város nevében Keskeny Attila tűzoltó zászlós, az egri hivatásos tűzoltó parancsnokság szerparancsnokának valamint Kormos László tűzoltó százados, az egri tűzoltóság szolgálatparancsnokának, akik részt vettek a törökországi földrengés áldozatainak mentésében a magyar csapat tagjaként.

– Büszkék vagyunk Egerben a történelmi hőseinkre. Az ilyen esetek azonban megmutatják, nem csak a múltban kell keresni a hősöket, találkozhatunk velük a jelenben is – mondta Mirkóczki Ádám. Kiemelte, hogy míg nem történik ilyen eset, nem gondolnak bele, hogy mit jelent amikor valaki a saját testi épségét, életét kockáztatja másokért. 

– Eger büszkeségei azok, akik ilyen tragédiák idején önfeláldozásból, emberségből, méltóságból és alázatból példát mutatnak. Az volt a legkevesebb, hogy még ha jelképesen is, de megköszönjük ezt a város nevében. Fejet hajtok a teljesítményük előtt – fogalmazott a polgármester.

A polgármester arról érdeklődött, hogy mit tapasztaltak a katasztrófavédelem munkatársai Hatay tartományban. Elmondták, ugyan számos gyakorlat és valódi katasztrófa van már a hátuk mögött, soha nem láttak még olyan borzalmat, mint ami Törökországban fogadta őket.

– A legelső körben mentünk ki, gyakorlatilag egy napon belül a helyszínen voltunk, hiszen az első 100 óra a legkritikusabb, ekkor van esély a legtöbb túlélőt megtalálni. Alapvetően tíz napra készültünk, de végül egy hetet tartózkodtunk kint. Nyolc óra intenzív munkát végeztünk váltásban, pihenni a zaj miatt nem sok lehetőségünk volt, de nem is vágyott rá azt hiszem senki, vissza akartunk menni a helyszínre, hogy minél több túlélőt kiszabadítsunk a romok alól. Hozzá vagyunk szokva a sérültekhez és a halottakhoz, de soha ilyen sok embert érintő és ennyire nagy kiterjedésű katasztrófát nem láttunk még. Mindenhol sérültek, zokogó túlélők voltak akik az utcán éltek – mondták a tűzoltók. 

Kérdésre elárulták, hogy eleinte a sátrukban fűtés sem volt, napközben 10 fok éjjelente mínuszok voltak, mikor végül kaptak aggregátort a túlélők is hozzájuk jártak a telefonjaikat tölteni. Őket ugyan a helyi katonák megpróbálták a kordonokon kívül tartani, de azért nem hagyták el a helyszínt, mert hozzátartozóik a romok alatt voltak. A túlélők egyébként sokszor segíteni is próbáltak a mentésben résztvevőknek, hogy rokonaikat megleljék: telefonon próbálták elérni a lehetséges túlélőket és jelezték, ha valahol hangot hallottak. Alapvetően az élő emberek után kutattak, a holttesteket csak akkor emelték ki, ha az élők felkutatásától nem vont el túl sok időt és energiát.

Megtudtuk, ha valahol katasztrófa történik akkor a Hunor tagjait riasztják, majd orvosi vizsgálat után dől el, hogy mely tagok indulhatnak a katasztrófa helyszínére. Elmondásuk szerint mikor kiértek még a katasztrófát követő szerveződés zajlott, teljes volt a káosz. Az alapján választottak kutatási helyszínt, hogy hol lehet a legtöbb túlélő, ebben a helyi erők segítettek. 

– Ha nem megyünk be, akkor minek mentünk oda? – válaszolta Mirkóczki Ádám kérdésére Kormos László. A polgármester arról érdeklődött, hogy ki dönti el, bemehetnek-e e mentőcsapatok egy-egy helyszínre, ki ítéli meg, hogy túl veszélyes-e. Hozzátette, egyébként a biztonsági tisztek mérlegelik ezt. Elmondták, a helyzet azért sem volt egyszerű, mert 1-2 óránként esetenként 20 percenként is voltak utórengések. Ilyenkor el kellene hagyni a romokat, de mire több emelet mélyről feljönnek, addigra a rengések véget érnek. Abban bíztak, hogy ha egy hetes erősségű rengés már összerázta a romokat, akkor egyes-kettes erősség már nem bolygatja meg annyira.

Alapvetően nemzetközi szabványok szerint tanulják a mentést, a romokban az előrehaladást biztosítása, dúcolással, ácsolással oldják meg, erre lehetőségük nem volt ebben a helyzetben, hiszen ehhez anyagot nem kaptak, lévén, hogy szinte a katasztrófát követő napon már belevetették magukat a mentésbe. Szavaik szerint a török kollégákkal kitűnően megértették egymást úgy is, hogy nem beszélték egymás nyelvét. A magyarok összesen 17 túlélőt emeltek ki a romok alól, s közel 30 elhunytat. Az egri hősök azt mondták, ők még maradtak volna tovább kutatni.