Halleluja

Nagyszombat van. A csend délelőttje a mai, az öröm délutánja pedig, ami utána következik. A nagypéntek és a húsvétvasárnap átkötése a kereszthaláltól a feltámadáshoz; világegyetemi szempillantás, ami úgy simul az emberiség megváltástörténetébe, mint a hétköznapok rutinja során a levegővétel a lépcsőfordulóban.

Krisztus testét még kőszikla takarja, a harangok hallgatnak, a sonka és a tojás a hűtőben várja a sorát. A böjt utolsó órái ezek, a hosszú, többnyire már csak a szertartásrend által őrzött önmegtartóztatás a végét járja. Aztán a megszentelt tűz lángja megvilágítja a délutánt, a keresztény hívek megerősítik, hogy ellene mondanak a gonosznak, végül röpke megnyugvás, hogy ismét testet öltött az Emberfia.

Mi, a legújabb kor gyarlóságainak őrzői, úgy lépünk át a liturgián, mint valami nemszeretem kötelező olvasmányon. A bálok zsibbadása még ott van a lábunkban, gyomorsavunk elvárta, hogy a hal mellé bifsztek is kerüljön. A szokások elméletivé süppedtek, már a gazda sem rohan ki a kertbe, hogy a régi termést lerázza a fáról.

Tényleg, ma már csupán ennyi lenne a húsvét, amit a korosztályom tisztalelkű gyerekként még örömködve várt? Ennyi volna az ünnep, amit – szemben a karácsonnyal – már az ajándékozás üzleti szelleme sem táplál? Valóban csupán a lépcsőfokok közti röpke levegővétel? Vagy léteznek még, akik számára több, mint ami után kipipálva egy újabb hosszú hétvége?