Mi vagyunk a rockerek – 9. rész: Egy kis kitérő sok szex-szel és kevés piával, esetleg fordítva

Az 1970-es évek második felében a rocker létforma mellett a női nem iránti érdeklődés volt az, amik lekötötték agyi és fizikális kapacitásunk százhúsz százalékát. Személyes vonatkozású soraimnak a jellemfejlődés illusztrálása mellett azért van jelentőségük, mert egyrészt az erotika és a rock – kiegészülve Nyugaton a drogokkal, nálunk pedig az annak idején sokkal könnyebben elérhető almaborral és keverttel – édestestvérek, másfelől pedig, mert egy felnőtté válásos sztori bármelyik téma megkerülésével hiteltelenné válna.

Kamaszkorom hajnalán aligha számítottam a csajok bálványának. Se jóképű, se vagány, se divatosan öltözött nem voltam. Beértem egy farmernadrággal, egy pár tornacsukával és néhány sima pólóval, annak tudatában is, hogy a lányok jelentős hányada számára fontos, hogy három csík feszüljön a csávó vállán. Túl azon, hogy a rongyrázást idős nevelőszüleim anyagilag meg sem engedhették volna, irtóztam a gondolattól, hogy komfortidegen göncöket húzzak magamra. Máig sincs se öltönyöm, se nyakkendőm, de „rendes” félcipőm se nagyon. Talán illusztrálja az ezekhez való hozzáállásomat egy jóval későbbi történet – meg is írtam annak idején –, amikor majd ötvenéves fejjel a hatvani Fácán rockkocsmában üldögéltem, s miközben szokott társaságomra vártam, mellém sodródott egy tündér. 

Aztán mégsem tettem, mert láthatóan beszélgetni akart valakivel. Időm is volt, söröm is volt, miért ne trécselhetnénk, gondoltam, s közvetlenségemnek meglett az eredménye: pár perc múlva szerelmet kínált. „Háromezer, de lehet alkudni” – reménykedett. Hamar túlléptünk a dolgon, nemcsak ő volt egyértelmű, hanem én is, hiszen mindig taszított a csajozás e formája, az viszont érdekelt, miért pont nálam próbálkozott. – Másnál nem mertem – mondta őszintének tűnőn. – Te vagy itt a legszakadtabb.

Visszatérve három évtizeddel korábbra: sajnos nem az a kölyök voltam, aki bement valahová, és máris fürtökben lógtak rajta a lányok. Pedig mennyire szerettem volna…! Tizenhárom évesen lett először „barátnőm”, egy nálam idősebb, nyolcadikos kislány. Fél évig küzdöttem, mire izzadt tenyeremmel meg mertem fogni a kezét. Romantika, hosszú séták, világmegváltás, miközben a selypi sorompónál a lábunk belefagyott a cukorrépaszelet vagonokról lecsorgó levébe.

 Az igazi „nyelvesre” még várni kellett – egy környékbeli „tapasztalt” lány volt az edukátor a gyári tó öltözőjének a romjai között –, s ez egycsapásra meghozta az önbizalmamat. Tizenöt esztendősen végre rádöbbentem, hogy én is kellhetek valakinek. Innentől, egyre fogyatkozó gátlások mellett, jó buli volt a csajozás; eleinte kizárólagos, nemsokára viszont azt is megengedtem magamnak, hogy egy-egy piálós este kedvéért a randit is lemondjam, mindenféle ordas hazugságokkal.

A rock-koncertekre azonban elsődlegesen nem csajozni jártam. Persze, a bulik hevében voltak barátnőim, egy estére szólók és vissza-visszatérők is, akikkel, ha összefutottam, jól éreztük magunkat, majd a következő spontán találkozásig mindenki ment a maga dolgára. Ma is jó szívvel emlékezem például „Öcsire”, aki lány létére rövidre nyírt haja, férfizakója és csöppet sem nőies idomai miatt érdemelte ki ragadványnevét; azóta sem láttam, de biztos vagyok benne, ha összefutnánk, a beszélgetésünk ott folytatódna, ahol az idő félbeszakította.

Csakhogy bármilyen marcona kinézetű rocker, az elvei mellett a végsőkig kitartó idealista lettem is, az általunk megvetett diszkóból egyvalamit nagyon irigyeltem: a szexisen öltözött, bombázó csajokat. Megevett a fene, ha egyiket-másikat valamelyik belőtt frizurájú, piros hegyesorrú cipős, „digó” oldalán láttam.

 Jellegzetes öltözetű majmok voltak, pojácák, piperkőcök, a csajaikat irigylő áthallással: buzik – nyilván a jelzők az adott időszakbeli felfogásunkra vonatkoznak –, akik drágább piákat ittak akkor is, ha a munkanapokon le kellett mondaniuk a tízórai zsömléről, hogy maradjon pénzük a hétvégére. Övék lehet a „szombat esti láz”, apjuk lepukkant ezerkettes Ladája, amibe nyolcan is belepréselték magukat, hogy le ne maradjanak a szomszéd falu diszkójáról, a miénk viszont csak azért is a farkasok szabad élete – néztünk át rajtuk utálkozva.

Igazságtalan volnék ugyanakkor, ha nem említeném meg hajdani barátnőmet, akivel azokban az időkben majdnem két évig boldogítottuk egymást. Őt nem érdekelte sem a rock, sem az ezzel járó életforma. Toprongyos viselet helyett nőies cuccokban járt, ha a kedve úgy hozta, a gimibe menve is felvette a magas sarkú cipőt és a harisnyatartót. Időnként a sminkjét is eltalálta, bónuszként pedig azért is szerencsésnek érezhettem magam, mert az sem zavarta, ha mások úgy bámultak kettőnk kontrasztjára, mint a szépségére és a szörnyetegére. A kemény zenéhez mindössze annyi köze volt, hogy a Piramis „Ha volna két életem” című számára imádott ölelkezni, én pedig az ügy érdekében félretettem az együttessel kapcsolatos összes averziómat. (Jellemző, hogy az Ausztriából ajándékba kapott dupla Abba-albumot viszont úgy nekiajándékoztam, hogy még csak bele sem hallgattam.)

Erről elég is ennyi, az előző fejezetekhez képest már így is formabontó lett a dolgozat, a következő hetekben vissza is térünk a helyes útra. Az utóbb említett barátnőmről – átkötésként az újabb témához – még csak annyit: a legnagyobb szerelem sem ösztönzött arra, hogy letegyem a butykost, ami ekkorra már életvitelszerűen uralta estéimet.

A rockerek körében az iszákosság nem volt kötelező, csak erősen ajánlott. Akár koncertekre, akár Fradi-meccsekre mentünk – külön széljegyzetet érdemelne utóbbiak tárgyalása is, de most lemondok róla –, első utunk a kocsmába vezetett. Utasellátó büfék, kantinok, lepusztult kricsmik az asztalhoz szögezett konzervdoboz hamutartóikkal, élelmiszerboltok, pavilonok – mindegy volt, csak sok ital legyen, olcsó, és persze ártson. A Treff együttes száma érzékletesen leírja az akkori állapotot: Ittam, hogyha kellett, ittam, hogyha nem, mindegy volt, hogy milyen nő feküdt mellettem.

Már említettem, hogy nem szívesen beszélek erről az időszakról – ami egyébként is pár évtizeddel hosszabbra nyúlt, mint kellett volna –, de enélkül sem lenne kerek a történet. A berúgások megfosztottak jó néhány momentumtól, előfordult, hogy teljes koncertek kimaradtak – ha jól emlékszem, Vámosgyörkön vagy Füzesabonyban egy Beatrice is –, pedig ott voltam ezeken. A forgatókönyvhöz tartoztak a bulik előtti tarhálások, akkor is, ha néhány papírpénz – tíz- vagy húszforintos – ott lapult a zsebünkben. „Van egy bélásod?” – fordultunk a hasonszőrűekhez, s mindig összejött egy üveg alkoholra való.

Ugyancsak a rutin része volt, amikor a rendőr méterenként igazoltatott, s ha úgy gondolta, gumibottal végighúzott a hátunkon vagy betoloncolt az őrszobára. Az egyik alkalommal Egerben, talán 79 őszén, miközben az Omega-koncertre hangoltunk egy sörkert teraszán, diliből az étkezővillából karkötőt hajlítottam a csuklómra. A fakabát meglátta, s a hajamnál fogva, az asztalon át repített a placcra.

Ekkortájt vidéken még nem igazán terjedtek el az egyéb tudatmódosító szerek, de elvétve már lehetett látni „szipuzó” kölyköket. Soha nem érdekeltek a drogok, ki nem próbáltam egyiket sem, s így van ez azóta is. Egyetértek Jon Lorddal, a Deep Purple azóta sajnos elhunyt billentyűsével, aki, amikor erről kérdezték, azt válaszolta: mi öreg brit kocsmások vagyunk.

A Deep Purple-ről jut eszembe, amíg a hatalom a korábbi években alig csöpögtetett információkat az angolszász zenekarokról, az 1970-es évek második felére csavart a játszmáján. Az ifjúsági sajtóba az addigi átfutási időhöz képest pillanatok alatt „beszivárgott” egy viszonylag friss jelenség, köszönhetően annak, hogy a mozgalom képviselői azt támadták, amiben éltek: a kapitalista-monarchista berendezkedést. Ebben pedig a kommunista eszme az önigazolását vélte felfedezni. Megszületett a punk, ami 1977-ben már uralta a zenei közbeszédet, s részben hatással volt a hazai rockerekre is. Mi tagadás, rövid időre engem is bevonzott. Legközelebb erről is szó lesz.