Régi mesékre emlékszel-e még? Azok a cukorgyári május elsejék...

Régi mesékre emlékszel-e még? Volt egyszer rég, volt egyszer rég/ Szép tavaszon ragyogott fenn az ég, volt egyszer rég, volt egyszer rég…

A melankolikus hangulatú gyermekdal nosztalgiázásra sarkallja az embert. A régi mesék újraélednek, tavaszillatot hoz a szél, de a levegőben sör és lóvirsli szaga is bujkál. Olyan virslié, ami mustárba mártva maga volt a mennyország, kiváltképpen, mert fizetni sem kellett érte, elég volt átadni a kupont, amit a sátorban tüsténkedő asszonyok felnyársaltak a fatalpba ütött százas szögre.

A régi május elsejékre emlékezem. A gyártelep, ahol felnőttem – hasonlóképpen a környékbeli munkásövezetekhez, de a polgárihoz közelítő környékekhez is – gondoskodott arról, hogy a kacsintgatós Kádár-interjúkat csak az esti tévéhíradóban követhessük, mivel nap közben, az élő közvetítések idején ki sem láttunk a közösségi programokból. Mondjuk, ezek nyomán az esti elfoglaltság sokak számára véleményesnek bizonyult, tekintve, hogy a nap addigra elhajlásba torkollott, de ez hozzátartozott az általános életérzéshez.

Sokáig őrizgettem egy fotót – kár, hogy most nem találom, eskü, hogy közreadnám –, amin 76 május elsején két velem hasonló korú cimborámmal koccintunk a Selypi Kinizsi futballpályájával átelleni területen. Itt zajlottak akkoriban a majálisok, s mi, kamaszok, igyekeztünk nem lemaradni a felnőttektől. A pálinkának meglett a hatása, máig emlékszem, hogy a tó fűzfái alatt ébredtem, majd hazasunnyogtam, mint ha mi sem történt volna. Már sötétedett; akkoriban még nem vezették be a nyári időszámítást, ami nem jelentett egyebet, mint hogy korábban kezdődhettek az esti táncos rendezvények.

Addig azonban a bevált forgatókönyv szerint zajlottak a dolgok. A munka ünnepére már hetekkel korábban elkezdődött a készülődés: a több száz méter hosszúságú gyárkerítések nagy részét rendbe tették, s felfestették ezekre a kor szokásának megfelelő jelszavakat is. Éljen május elseje, éljen a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság, éljen a Párt és hasonló szlogenszalagok kerültek a felületekre; mind feledésbe merültek már, annyi hasznuk azonban volt, hogy a kerítések rendben voltak. Mostanra ezek némelyike már annyira lepusztult, hogy a mellettük való elhaladást is kétszer meggondolja az ember.

A munkások az üzemek bejáratainál gyülekeztek – többnyire családostól –, majd közösen vonultak a központi nagygyűlésnek helyet adó focipályára, amelynek kerítését Kádár János, az MSZMP első titkára, Losoczi Pál államfő (vagy ahogy akkori titulusa szólt, az Elnöki Tanács elnöke) és Lázár György kormányfő (vagyis a Minisztertanács elnöke) fotói díszítették. Voltak Marx-, Engels- és Lenin-képek is, ahogy minden ünnepi alkalmakkor szokás volt, de a magyar vezetők portréi csak május első napján részesülhettek eme kitüntető figyelemben.

Őszinte leszek, a szóban forgó jeles napok egyikéről sincsenek az ünnepi szónoklatokkal kapcsolatos emlékeim. Valószínűsíthetően azért, mert mind egyforma volt, rutinszerűen követték egymást a szóvirágok, amelyek előadói bármilyen fontosak voltak is, eléggé jellegtelenek, amolyan vidéki párttitkár-formák. A közeli szovjet laktanyából megérkeztek a tányérsapkás orosz tisztek is, utóbbiakkal este is találkozhattunk egyes szórakozóhelyeken, amint kilazított nyakkendővel mulattak a helyi fontos elvtársak társaságában, hogy pikánsabb részterekről inkább ne is beszéljünk.

Ahogy az ünnepség a maga kommunista tempójában folytatódott, a felsorakozott emberek, valamint a melléjük felsorakoztatott diákok mindinkább feszengtek. Az előbbiek már inkább ittak volna valamit, az utóbbiak számára pedig ügyességi versenyeket szerveztek, sokszor térségi szinten. A selypi általános iskola kézilabda-csapatának a beállósaként büszkén jelenthetem, hogy többnyire diadalmaskodtunk ezeken a tornákon, s a jutalmunk serleg, a nyakunkba akasztott alumínium plakett, valamint virsli- és üdítőjegy volt, bár ez utóbbit az élelmesebbek hamar elcserélték sörtikettre. Az évtizedek távlatából elősejlik az a kép is, amit a velünk hasonló korú nyolcadikos lányok feszülő tapadóba kényszerített látványa okozott homlokos valóságukban.

A népünnepély délután ugyancsak a focipályán folytatódott, ahol évről évre megrendezték a színész-újságíró rangadókat, igazi, a tévéből ismert művészekkel és neves fővárosi újságírókkal. A Népstadion-beli SZÚR-ok előjátéka lehetett a rendezvény, amelyre megtelt a lelátó, s a kisebb kölykök is gyülekeztek, hogy labdaszedőként közelebb kerülhessenek a hírességekhez. Érdekes módon engem ezek a látványosságok hidegen hagytak, nemcsak a sportérték hiánya miatt, hanem talán azért is, mert már akkor sem érdekelt különösebben a – bár a kifejezést nem ismertük – korabeli celebek világa, s azóta ez a szemléletem tovább mélyült.

A hajdani május elsejék arról is nevezetesek, hogy akkoriban kezdődtek a szezon „kiülős” partijai. Zsúfolásig tömve voltak a teraszok, a hölgyek és a gyerekek többnyire fagyiztak, majd amikor elunták, megpróbálták hazarángatni a szórakozásba belefeledkező férjüket, apukájukat. A cukorgyári kantinban a sör, a málnás fröccs és a törköly volt a sláger, de szépen fogyott a rumpuncs is – itt is először a blokkot kellett kiváltani, amit aztán a pultnál feltűztek a százas szögre –, a Ruby eszpresszóban viszont asztalnál szolgálták fel a piát. A végeredményt tekintve nem volt sok különbség a kétféle kultúra között.

Fontos megemlíteni, hogy azokban az időkben is május első hétvégéjén nyitottak a strandok, s akik tehették, igyekeztek, hogy már a premieren kint legyenek. Ha megsumákolták a felvonulást, meg is tehették akár Hatvanban, akár a Mátravidéki Erőműnél.

Nem véletlenül említem e két települést – a harmadik az akkor még Lőrincihez tartozó Petőfibánya lehetne –, hiszen a környékünkön Selyp mellett e helyeken volt a legélénkebb a munkásmozgalom. Hatvanban ehhez a városi tanács ünnepsége is társult, így ott valóságos tömegjelenetek bontakoztak ki, amelyek centruma – az elmaradhatatlan felvonulás után – a Népkertben lévő szabadtéri színpadon és a mellette lévő sportpályán volt. Az előbbi a kulturális seregszemle, az utóbbi a mozgás terepe volt; középiskolásként olykor mi is ellátogattunk egyikre-másikra, különös tekintettel a selypinél lényegesebb számottevőbb mennyiségben felvonuló lányosztályokra.

Közben pedig mindezen ingerek hatására – máig szégyellem magam miatta – tökéletesen megfeledkeztünk a munkás-paraszt szolidaritásról.