Túró

Túró nélkül nem élet az élet. A férfiember jól tudja ezt: a túró az étkek királya; szombat délelőtti ötletelések bölcsője, ünnepi asztalok koronázó kelyhe, réveteg háziasszonyok allegorikus álma, amiből, ha felrebbennek, édes nyál csordul ki csókos szájuk szélén. A túró az istenek mazsolás kenyere, orgiába hajló tobzódás Zeusz lakomáján. 

Nem szép talán, ha gomolyog a tálban, de több kritikát el nem viselhet a máskor oly megengedő méltatás. Azok a színek! Vénanyám tojásos pitéje kaporral az ormán, köményes csemege piros paprikával, ezerszámú oktáv a krémek palettáján. Sós, ha sós kell, kecskeízű tejből, máskor zamatos, akár a májusi szerelem, megint máskor a macska fogára való, szájtépő élvezet. Szégyen legyen a neve a séfnek, aki képes elrontani. 

S hogy miért eme óda? Mert alulértékelt a mindennapi menüben. Nem sztár, nem cifra malac a szájában citrommal, nem rikító, papírvékony lazac, de nem is nemes vad, mit sürgő csoport terít a bőség abroszára. Nem! A túró csendesen, miként a bűnbánó menyecske, a háttérbe húzódva teszi a maga dolgát. Nem kérkedik, nem hivalkodik. Összehúzza magát, ha kaparják, s szétterül, ha kenik. 

Megbecsülés? Ugyan! Ha e pár sor nincsen, hiába keresnénk a klasszikusok között… Arany, Jókai? A bablevest többre tartották, Petőfiről már nem is beszélve. Úgyhogy – félve írom le, akár a vallomást – a hiánya akkor ütne nagyot, ha már késő volna. Drága túró! 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)