Beszélj hozzám!

Régi történet, legalábbis az eleje. „Beszélj hozzám” – néztem a rockkoncert utáni félsüket mámorban a lányra, s eldöntöttem: úgy teszek, mint akit érdekel. Ő pedig mondta, egészen addig, míg fel nem szálltam a vonatra. Lelkesedését látványos bólogatással jutalmaztam; láttam, hogy beérte ennyivel – úgy is mondhatnám, hogy elégedett volt. 

Egy csalódás kellős közepén vegetáltam éppen, szükségem volt a hangjára, noha egyetlen szava se jutott a dobhártyámnál tovább. Arra sem emlékszem, hogy bal-jobb puszival köszöntünk-e el egymástól – a hetvenes években jártunk, a tripla arcérintés a későbbi évtizedek rutinja volt –, netán valamivel nyálasabb volt az elválás. A hőskorban bármi megtörténhetett. 

„A jövő szombaton…?” – kérdezte, mielőtt a gőzös nehézkesen nekilendült az éjszakának, s visszakiabáltam: „Hatkor a buszmegállóban!” A buszmegálló volt a tájékozódási pont a GPS előtti időkben. A mai fiatalok talán el sem tudják képzelni, hogy térerő nélkül is működött a világ. Nem filozofikus gondolat...? 

Valamilyen okból a találkozás elnapolódott, s a következőre jó negyven év után, véletlenül került sor. Két arcpuszi után a buszmegálló helyén épült cukrászda teraszán kávéztunk. Egyszer csak azt mondta: „Beszélj hozzám!”, én pedig belekezdtem. Láttam, hogy egy szavam sem jut el az agyáig, mégis, amikor egy pillanatra megérintette a kezem, éreztem, hogy mindegy, mit mondok, de folytatnom kell.