2023.06.22. 08:00
Nyári diákmunka
Épp a fele telt el a gimnáziumi éveimnek, amikor a nyári szünet azzal kezdődött, hogy több osztálytársammal egy hétre elutaztunk egy távoli konzervgyárba dolgozni. Azokban az időkben ezt építőtábornak hívták. Az üdüléshez nem lehetett ott pénzt gyűjteni, mint ma a diákmunkával, de az a hét felért egy nyaralással.
A délelőttök roppant nemes, de legalább annyira unalmas tennivalóval teltek. A lányok gyümölcsbefőttel vagy paradicsomszósszal teli üvegeket pakoltak rendületlenül kartondobozokba. A kevésbé fürge kezűeknek kikiáltott fiúknak ötliteres, összerozsdásodott konzervdobozokat kellett smirglizni, a sikeres végrehajtás legcsekélyebb reménye nélkül. A műszak mégis gyorsan telt: rugdalózni vágyó csikók voltunk még, végignevettük a munkaidőt, s a más iskolákból érkezett lányokat szemrevételeztük a szomszédos üzemcsarnokban.
A legkülönösebb az volt, hogy minden műszak után egyre inkább valami büszkeségfélét éreztünk az elvégzett munka fölött, bár a konzervdobozok ugyanolyan viseltesek voltak a takarításuk után, mint előtte. Mégis, napról napra elégedettebben ültünk az ebédhez. Már-már öntudatos dolgozókként surrantunk el a szomszéd utca csehójába egy pofa sörre, aztán tettük a szépet a lányoknak, elcsábítva őket az esti rockkoncertre, hogy utána a kamaszszerelemtől zsongó nyári éjszakában mind együtt sétáljunk vissza a szállásunkra. Úgy emlékszem, a tábor végén kicsit felnőttebbnek éreztük magunkat.
Egyetemista koromban a nyírségi almaszedésre már nem lehettünk ennyire büszkék. A harmadik napra elkészült a helyi állami gazdaság „fogdmegjének” feketelistája rólunk. A helyiek hamar megkedvelték csapatunkat, reggelente másnaposan ébredtünk. Ilyenkor délelőtt ázott falevelekként lógtunk az ágakon, az alma a konténer helyett a fán mosolygott helyettünk. A „fogdmegnek” igaza volt, amikor ránk dördült: Szedjék le az almát! Mi ártatlan képpel visszakérdeztünk: melyiket?! És fuldokoltunk a röhögéstől. Ám az alig néhány napja ismert egyetemista lányok csak meredtek ránk, a sorkatonai szolgálatból épp csak kiszabadult idétlenek vihogására. Az éjjeli dorbézolásunk szülte riadalom visszaült lemondó arcukra, s ez váratlanul bántani kezdett mindnyájunkat. Büszkeségfélét éreztünk, hogy attól fogva felnőttebben viselkedtünk.
(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Szendi Péter/Vas Népe)