Szemetes

Apróságokon lehet a legjobban bosszankodni, miközben titkon sejtjük, hogy nem fordult ki a sarkából a világ – legalábbis nem ettől. Minap például azon kaptam fel a vizet, hogy eltűnt a szemetesvödröm. Lusta voltam ugyanis, lesétáltam a szeméttel a harmadikról, kiürítettem az edényt, majd hanyagul ott hagytam azt a zárható közös kukatárolóban. Arra gondoltam, ha majd hazajövök, felviszem, és ügyesen megspóroltam magamnak a lépcsőmegmászást. Nos este, mire kerestem a műanyag edényt, akkorra lába kelt. 

Így jár, aki nem tanul a maga kárából sem, morogtam, mert egyszer már jártam így. Ugyanebbe a fémszemetesembe való műanyag edényt nyúlta le valaki, ugyanonnan. Morgolódtam megint egy sort, ostoroztam magam, vajon miért bíztam abban, hogy most nem csap le valaki erre a „kincsre”. 
Szemesnek áll a világ, mondja a magyar, így szinte fel is mentetik azt, aki megkaparintja a másét. Hol vannak már azok a közösségek, ahol az ott élők büszkék lehettek arra, hogy náluk nem kell kulcsra zárni az ajtót, mert mindenki tiszteletben tartja a másét. Ezeken a helyeken jobb volt élni, mert vigyáztak egymás javaira, ahogy egymásra is. 

Igaz, akadnak, akiket nem a szerzésvágy hajt, hanem csak szeretnek keresztbe tenni. A minap egy jótét lélek kinőtt gyerekcipőket tett ki egy lépcsőre az egri utcán. Azt gondolhatta, akinek nem futja újra, majd hazaviszi a csemetéjének. Egy „vicces” figura viszont másnapra lenyúlta mind a négy pár cipő felét. Csak egy-egy fél pár maradt ott haszontalanul, világ csúfjára, míg valaki ki nem dobta. 

A szemetesüggyel meg arra jutottam, hogy nagyvonalú leszek. Tudom, a műanyag edényekhez erősen vonzódnak a háziasszonyok. A mi családunkban is szent esküvéssel kell megfogadni, hogy visszavisszük a kiürült ételesdobozt, különben nincs kaja. Így hát, ha másnak örömet okozott az én piszkos, az alján kávézaccal pettyezett, kissé szagló vödröcském, hát áldásom rája. Megint veszek magamnak egy újat. Csak azt nem tudom, milyen színűt és formájút válasszak. Vajon milyen tetszene annak, aki majd lenyúlja? 

Magamat ismerve ugyanis tudom: lesz egy nap, amikor megint otthagyom a közösben a kis vödrömet, vakon remélve, hátha ezúttal jó véget ér ez a hétköznapian kesernyés sztori.