Mint a mókus

Amikor e sorok festékszagúan vagy éppen pixelek közé szorítva az olvasó elé kerülnek, szerzőjük alighanem egy dönthető széken várja, hogy az utolsó cseppig vénájába csorogjon a színtelen remény. S közben, hogy jobban teljen az idő, néha kinéz az ablakon, hátha tekintete összeakad egy mátrai mókuséval. 

Szép kép, ugye? Kár, hogy csak a fantáziámban létezik. A Mátra persze igaz, az infúzió is a háromhetenkénti szerdák realitása, sőt a pajkos mókusok sem állnak távol a valóságtól, csak éppen így, egyszerre, az összeállásuk ritkább, mint a bolygók randevúja – s ez aligha az ablaküveg hibája. 

Persze, előfordulhat, hogy mások számára tapintható az élmény, amitől engem az foszt meg, hogy sose a kellő időben vagyok a megfelelő helyen. Mert ha csak egy minutummal korábban fordítanám a megfelelő irányba a fejem, vagy ha a kedves állatka úgy döntene, hogy a fatörzseken való ugrálás helyett inkább elmajszolja zsákmányát a párkányon, vagy… Minél több a tényező, annál nehezebb kombinálni, miközben a legjobb szándék is torz vízióba fordulhat. 

Legutóbb, amikor a kezelés végeztével beültem az autóba, az első kanyarban eldőlt az egész hetem jövőbeni hangulata. Elég volt egy apró test, egy vöröses farok kiterített látványa a padkán: a csöppnyi jószág állatlelkét elengedve is praclijában szorongatta betevőjét. A szeme csukva volt, így legalább a tekintetünk nem akaszkodott össze. Nem bántam. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock.)