Rongy és paszta

A filmekben a cipőpucolók általában fekete, reménytelen sorból származó, ámde nyílt tekintetű kölykök voltak. Olykor jutott nekik egy kis epizódszerep – például némi baksisért cserébe információkkal segítették a bűnözők nyomába eredő pozitív hőst –, máskor csupán biodíszletként kerültek a történetbe, hogy megtörjék az utca forgalmának monotonitását. 

A cipőpucolók a kelet-európaiak számára a kiszolgáltatottságot jelentették, amit az imperializmus zúdított a tömegek nyakába. Innen már csak egy lépés volt az „Amerikában verik a négereket” sztereotípiája – máris nyomornegyedeket vizionáltunk, szembeállítva a burzsoázia diszkrét bájával. Ám hogy ne sugalmazzam mindezen kódolt jelelések hamisságát, le kell szögezni: a bennünk kialakított kép nem járt messze az igazságtól. 

Az üzenet nem is ez volt, hanem, hogy a világ boldogtalanabb szegletében vannak ugyebár a cipőpucolók, és vannak, akiknek aránytalanul többet mért a sors. Márpedig ez ellen harcolni kell, dönteni a tőkét, nem siránkozni. Csakhogy akik az idő tájt megfordultak például a Keleti pályaudvaron, láthatták, hogy nekünk is megvolt a magunk cipőpucolója, aki pasztával és ronggyal felszerelkezve várta, hogy néhány fillérért eltávolítsa az utazás porát. A mi cipőpucolónk azonban nem egy harlemi srác volt, hanem egy korosodó fehér férfi, aki reménykedve tekintgetett ide-oda, hogy valaki végre az orra alá dugja a lábbelijét. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock.)