Hiány

Sok halottam van. Csupa kedves arc, nevetős pillanatok, kezek, amelyek a bajban felém nyúltak, míg éltek. Sok ember, akiket megsiratni se tudtam, amikor elhagytak, mert haragudtam rájuk. Magamra hagytak a hiányukkal. November elején ők jönnek felém. Megsárgult fotókon, csorbult, ide-oda rakosgatott csészék formájában, egy félbehagyott festmény konok, engesztelhetetlen bánatában. 
Gyertyákat, mécseseket gyújtok, virágokért szaladgálok, s nem találom a helyem. Keresem őket, rohanok utánuk. Egy utolsó szóért, egy utolsó ölelésért, ami elmaradt. Sokan vannak, egyre többen. Nincs annyi virág, se gyertya, ami közelebb hozná őket. Csak a kétségbeesett kísérlet, s a hit, hogy látnak, hazatalálnak legalább azon az egy napon, amikor minden róluk szól, az eltávozottakról, akik annyira kedvesek voltak a szívemnek. 
A halottak napja nálunk csendes nap. A szembesülés, a vigasz és a megérkezés napja. Tudjuk, hiszünk abban, hogy akik átjutottak a küszöbön, és szerettek bennünket, mindig várnak ránk. Ilyenkor sokadjára beszéljük át, hogy mit tegyenek az itt maradott kedvesek, ha egyszer mi kelünk útra. Mert lassan mi is pakolászunk, rendezgetünk és készülünk az utolsó nagy kalandra. Hogy mit és hogyan hagyunk magunk után, nagyon nem mindegy. Talán beszélni is érdemes arról néha, mit is kezdjen majd a kedves a hiányunkkal. Könnyebb lesz neki is, nekünk is.