Odaát

Ezekben a napokban, amikor halottainkról szólnak a hétköznapok és maga az ünnep, az író ember legjobban tenné, ha hallgatna, a csendet választaná maga is. Hiába azonban ez az óva intő tanács, felülkerekedik a hivatás, melynek lényegi eleme a mindenáron való megszólalás. Kérdés azonban, tudunk-e bármit is mondani a halálról, amely elragadta tőlünk azokat a szeretteinket, akikért most gyertyákat égetünk? Az évezredes múlttal bíró filozófia – mely eredeti értelmében már maga is halott – a vallásokhoz hasonlóan próbálta és próbálja megválaszolni az örök kérdést: mi van a halál után. A biztos válasz azonban sohasem született meg, s valószínűleg nem is létezik ilyen felelet. 
Egy dolgot le lehet szögezni: az esetleges megfejtés irányába nem a gondolkodó értelem segítségével lehet elindulni. Ép ésszel ugyanis nehéz magyarázatot találni arra, miért, hogy a tegnap még működő elme egyszer csak kihunyt. A szigorú szabályokat követő ateista gondolkodás sivár következtetése szerint utánunk csak a puszta űr s széteső atomok milliárdjai maradnak. Ha a hithez folyamodunk, kicsivel könnyebb a helyzetünk. Bár a vallásokban – kezdve a pokolra kerüléssel, folytatva a mennybe jutással és végezve a lélekvándorlással – megannyi változata van az énünk halál utáni sorsának. Közös azonban bennük, hogy ebbéli meggyőződésünket a hit motiválja. A hit pedig – fogalmi lényegénél fogva – erős és megingathatatlan. A keresztény embereknek ezért is szabad hinnie például abban, hogy „odaát” találkozunk.