Húsleves

Gyógyulás, ünnep, otthonosság. Ez a húsleves. Arra ébredni egy sokadik napja tartó vírusos nyavalya után, hogy a házban szétárad a húsleves illata, maga a gyó­gyulás ígérete. Pizsamában leosonok jó anyámhoz a szokásos reggeli kávéval, és már a lépcsőházban érzem, hogy ma jobban leszek. Mosolyogva fogad. Mondja, korán ébredt, úgy gondolta, odatesz egy kis húslevest, annak úgyis idő kell. 
Ülünk a konyhában, kávét kortyolgatunk, és húsleveses emlékeket idézünk. Például azt, amikor az annyira vágyott, estére elkészült kacsaleves egy váratlan ismerős felbukkanása következtében a konyha kövén végezte. Megemlékezünk a gyerekkori galamblevesekről, amit az akkori családorvos ajánlott előszeretettel. Emlékünkbe idézzük a szomszéd bácsit, aki a padlásán galambokat nevelt, s ha beteg volt a családban, mindig készségesen befogott két madarat, hogy épülésünkre szolgáljon. 
Nagy tisztelettel nézek minden vegán ismerősömre, akik úgy döntöttek, hogy hátralévő életükben nem esznek húst, semmilyen formában. Értem a motivációt, és elfogadom. Kívánok nekik hosszú, boldog, egészséges életet! Csak azt kérem, hogy tolerálják azt is, aki nem lépett erre az útra. Nekünk, húsevőknek is megvannak a magunk érvei. Nekem például azok az ízek és illatok, amik gyerekkoromtól a családi összetartozást, a másokról való gondoskodást jelképezik. Vessenek meg! Vállalom. Kocsonyát is főzök idén. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)