A borbélynál

Mostanában még annál is kevesebbet járok fodrászhoz, mint lázadó ifjú koromban. Nem mintha gyérülne a hajam, csak már nem tartom életbe vágó kérdésnek, hogyan néz ki a frizurám. De lépjünk csak vissza az időben…! Mondjuk, a hatvanas évekig, amikor még megvoltak a legendás fodrászok (úgy mondtuk: borbélyok), akik többnyire egyfajta férfifazont ismertek: a nullás géppel felnyírt tarkót, a fejbúbon némi fésülésért kiáltó tinccsel és sok olajjal. 
Aztán két hét múlva mehettünk újra igazíttatni, négy forint ötvenért. A koedukált fodrászműhelyekben egy ideig türelmesen bámultam a hajszárító búrákat, amik alatt a hölgyek váltogatva pakolgatták keresztbe a lábukat; figyeltem a bőrszíjon pengét fenő, a tálkában borotvahabot dúsító mestert. A felnőttek itt tárgyalták ki a vasárnapi meccsen történteket, hogy aztán a kantinban folytassák a diskurzust. 
Persze, kiskölyökként egy idő után unalmassá vált a varrott harisnyás női lábak bámulása éppúgy, mint az, hogy a hét végén jogosan kapott-e tizenegyest a Kinizsi. Csupán egy szerencsém volt: a megannyi újság az asztalon. Az összeset nyálasra lapoztam, s eközben tanúja lehettem, miként válik a szépia egyre színesebb élménnyé. 
Amikor olvastam, úgy fogyott az idő, hogy szinte észre se vettem. Hamarosan azon kaptam magam, hogy a hajam a galléromra nőtt, s a következő emberöltő során úgy is maradt. Az újságok viszont még most is hiányoznak. 
 

Úgy fogyott az idő, hogy észre se vettem

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)