Bíborszínű

Néha még álmodom bíborszínű alkonyon – kezdődik az Omega együttes bő negyven évvel ezelőtti száma, én pedig jó ideje nem tudok szabadulni a melódiától. 

Most is itt jár az agyamban Benkő Laci zongoraintrója, Kóbor rekedtes hangja, ahogy félig prózával, félig énekelve felvezeti az Égi vándort, aminek hatására újra az a tizenéves kölyök akarok lenni, aki voltam a lemez bemutatójának idején a Kisstadionban. 

A bíborszínű alkony persze nem a kommunizmus ígéretét szimbolizálta, ahogy Petőfi lelkét sem Lenin szellemisége járta át, midőn papírra vetette, hogy piros az ég alja, aligha szél nem lesz. Hiába sulykolták az iskolában a kódolt üzenetek jelentőségét, annyira hülyék nem voltunk (legalábbis remélem), hogy az allegóriát összekeverjük a filagóriával, kiváltképpen, mert egyikről se tudtuk, mi fán terem. 

Ha valamit megnéztünk vagy meghallgattunk, legyen festmény, rajz, vers, regény, muzsika, de főleg film, belemagyarázások nélkül is képesek voltunk eldönteni, hogy tetszik-e, avagy sem. 

A többi nem számított. Azóta persze ragasztott ránk az élet ezt meg azt, néha talán több mindent is, mint amire szükségünk volt, máskor meg dörzskővel koptatta a bőrünk, de mi, akik végre megértük a bíborszínű alkonyt – s megint csak nem szeretném túlgondolni a pofonegyszerű képletet –, lassan annak is örülünk, ha lyuk van a szánkon. És már nemcsak néha álmodunk, és nemcsak még, hanem egyre gyakrabban. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)