Berántókar

Sike Sándor
[email protected]

Nem is gondolná az ember, hogy egy-két perces hétköznapi történetnek milyen mélységes, mondhatni filozófiai tanulságai lehetnek. Jóllehet, ez a rovat itt nem arra hivatott, hogy eseményleírással töltsük meg, ám a minap a Kistályai úton olyan dolog esett meg velem, ami "szabályszegésre" késztetett. Biciklivel tekertem Eger belsőbb fertályai felé, amikor az út szélén egy idősnek tűnő, vékony és alacsony ember integetve biztatott a megállásra. Csomagtartóm van ugyan, de azért nem gondoltam, hogy stoppolni akarna az öregúr. Megálltam, s egy ottani, dróttal elkerített telek nyitott kapujában láttam egy mozgáskorlátozottak körében elterjedt négykerekű villanymotorocskát.

Minden különösebb kertelés nélkül arra kért a bácsi, indítsam be a motort, mert az ő gyorsasága – így kilencven évesen – nem elegendő ahhoz, hogy a berántókar működésbe hozza az eszközt. Villanymotor és berántókar? Előbb azt hittem tréfál a bácsi, ám ekkor rámutatott az őt szállító jármű mellett fekvő damilos, benzin meghajtású fűkaszára. Két rántás és már járt is a motor. Az ember egy "Köszönöm!" kíséretében megszorította a kezem, felemelte a fűkaszát és nekilátott a munkának. És itt jönne a tanulságok levonása. De nincs mire következtetni nekem, akinek első hivatásában, a filozófiában épp az volt az egyik legfontosabb kérdés, hogy mi is az élet, és mi annak az értelme. Ez a 90 éves öregúr biztosan nem kutatta a választ sosem ilyen talányokra. S amikor már életkora miatt nem bír a berántókarral, létrával, vagy a szemeteskukával, hív segítséget.
 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)