Fagyi

Csokoládé, puncs, citrom, vanília. Ennyiféle fagylalt jut eszembe, ha gyerekkori emlékeimet leltárazom. Biztosan voltak másfajták is, mondjuk eper és málna, de nem a Rubyban, ahova a Kinizsi-meccs szünetében betértünk, és nem is a Guth-féle kocsma melletti cukrászdában, ha otthon sikerült ötven fillért kikunyerálni egy kisgombócra. 
Ha az utóbbi félmondatról bárkinek a három hatvanas kenyér frázissá alacsonyított emléke ugrana be, elárulom, nekem is, de ez az értekezés nem az idő által kipúderezett nosztalgiáról szól. Hanem arról, hogy mostanában is felkeresem kedvenc fagyizómat, mivel vannak szokások, amiken az évtizedek sem találnak fogást. A csoki, a puncs és a többi klasszikus aroma persze most is ott szerepel a kínálatban, a magamfajta mégis kapkodja a fejét, mert szocializációja során a túrót és a mákot a tésztával párosította, nem pedig édes tölcsérbe mért hűsítő masszával. És akkor még konszolidáltan is álmélkodtam, hiszen emlegethetném a rumos diót, a fahéjas tejberizsát vagy a sós karamellt, amikről legalább elképzelésem van, mik lehetnek, szemben a hupikék törpikékkel, a sárkánygyümölccsel, netán a fekete erdei mittudoménmivel. 
Néha hálás vagyok az arcüreggyulladásnak, ami – remélem, csupán időlegesen – megfosztott az ízlelés kegyelmi állapotától, csillapítva a tévelygés okozta kihívásokat is. Ezután is csak egy gombóc vaníliát kérek, ha kedvem támad stimulálni a beidegződéseket. A nyelvem ugyanis még nem felejtett. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)