Hagyaték

Aki ma születik, az egyszer meghal – ez a törvény. Akkor is, ha nehéz elfogadni és szembesülni az elmúlás gondolatával. Ülök egy közeli ismerős hagyatékának romjain. Nézem a zsúfolásig tömött, fekete zsákokat. Ruhák, cipők, használati tárgyak, amelyek oly nélkülözhetetlennek tűntek, amíg használójuk élt. 
Most, hogy elment, s jobb híján rám maradt, nálam kötött ki minden tárgy, csak fáradtan üldögélek, és azon töprengek, hova, kinek ajánljam fel, adjam oda egy élet gyűjteményét. A zsákok száját nem oldom ki, s tartalmukra sem vagyok kíváncsi. Olyan mindegy már, milyen üzenetet hordoz egy kabát, egy pulóver. 
Ha megszabadulok a nem kívánt tehertől, azon leszek, hogy katonás rendet vágjak a saját holmijaim között. Kíméletlenül kikukázom, ami fölösleges, nem gyűjtögetek, rakosgatok dolgokat ide-oda, hogy egyszer talán még jó lesz. 
Fogadkozom, hogy csak annyi holmit tartok meg a háztartásban, amire feltétlenül szükségem van. Eladok, odaajándékozok minden most még értékesnek tűnő lomot, kacatot, hogy ne más dolga legyen kidobni, szabadulni tőle. 
Rendbe teszem a papírjaimat, meghatalmazást írok, egy papírlapon meghagyom az összes PIN-kódot, telefonos és számítógépes belépési jelszót, hogy az utódomnak minél kevesebb teendője legyen. A halálra mindennap készülni lehet és kell, nem szabad halogatni a teendőket. Mert aki ma születik, az egyszer biztosan meghal. Ez a törvény. 
 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)