Bicikli

A hétvége óta újra kisiskolásnak nézek ki, de nem örülök neki. Plezúr éktelenkedik a könyökömön, a térdem összevarrva. Az egész egy pillanat alatt történt, de nem értem, hogyan. Csakúgy, mint kisiskolás koromban éveken át, csak akkor biciklizés közben. Kezdetben volt a fejem fölé tornyosuló, vázas férfibicikli – az, amelyiknek mindig zörgött a sárhányója. A váz alatt átdugott lábbal tekerni izgalmasabb volt, mint a két pótkerékkel stabilizált kétkerekűt. Dugattyúként mozgatott föl-le a pedál, s az útban levő váz miatt amúgy sem függőleges bringával könnyen el lehetett veszíteni az egyensúlyt. 

Egyszóval, iszonyú nagyokat lehetett vele esni. Bőr nem maradt se könyökön, se térden, de még lábszáron se. Emlékeim szerint e sebek, kis túlzással, éveken át nem gyógyultak be, mert újabb és újabb bravúroskodások hullottak szó szerint a porba. A faluszéli utcánkban akkor még nem volt műút, a téesz traktorai mély keréknyomokat vájtak a földbe, vagány ugratókkal tűzdelve, amelyek megannyi seb okozói voltak, sokszor a gyógyuló sebről tépve le a vart. Hatalmasat lehetett zúgni, ha a védőlemez nélküli biciklilánc becsípte a nadrágszárat, vagy amikor – kiskamaszként – a lányoknak imponálni szánt száguldozás vége lett az árok és az újabb sebek. A hétvégi baleset mozaikkockáit nem tudom összerakni: miért és hogyan történt? Abban azonban bizonyos lettem: hatvan fölött már lassabban kell tekerni azt a bizonyos biciklit, nehogy idő előtt elhasaljunk! 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)