Két szó

A tenyerem betonba nyomtam, a lelkem kötélen szárad – kísért a P. Mobil dala; jó ideje már, hogy pislákol az agyamban, mint a lidércfény a mocsár felett. Akarnám is meg nem is, hogy elengedjem, de túl makacs ahhoz, hogy egyértelmű legyen a döntésem, ezért a sorsra bízom, ami – tapasztalat – úgyis bölcsebb döntésekre képesebb nálam. 

Addig is, jobb híján, marad a merengés. De minő merengés! Egészen másfajta, mint amilyenek akár tíz-húsz évvel ezelőtt is ösztönöztek, ha megszólaltak az első riffek a gitáron. Már rég nem macsó perspektívából nézzük a világot, még azon újrahasznosított melódiák esetében sem, amik ébredésünk hajnalán legyőzhetetlenné­ tettek bennünket, falkákba verődött teremtés koronáit. 

Az őszinteség nyomelemei, amik nélkül – bárki bármit mond is – nincs meg az életérzés, persze, most is tetten érhetők, és alighanem így marad ez már az elpusztíthatatlanság végéig. Mégsem érezzük becsapottnak magunkat, mert a zene nem engedi, hogy okosabbak legyünk, mint az ige, ami a nagyszínpadról zúdul a nyakunkba. 

A kinyilatkoztatás továbbra is egyirányú, de a korosodást túlélő közönség most is könnyen megadja magát. Hát hogyne, hiszen a két legnehezebb szó dilemmája mindenkihez közelebb hozza a lidércet. Közös nevezőnkké vált, mint annak idején A hajsza, A gálya vagy A főnix éjszakája. És ugyanúgy, mint régen, kollektív a felismerés is: a két legnehezebb szó alighanem valóban az első és az utolsó.