Kutyabaj

A kutyatartó gazdik élete csupa öröm, s csupa pánik. Ezt tapasztalom a közvetlen környezetemben, ahol minden szomszédban akad egy-két hűséges eb. A szomszédok kutyái a mi kutyáink is, így ha a gazda dolgozik, netán kórházba kerül, természetes kötelességünk rájuk nézni, vizet cserélni a táljukban, etetni őket, ha megbíznak ezzel, s időnként játszani velük. 

A minap annak is szemtanúja voltam, miként szült a világra a szomszéd rajongva szeretett tacskója egy egészséges kiskutyát. Álltunk a nagy diófa alatt a naplementében, biztattuk az aprócska jószágot, levegőt visszafojtva kívántuk, hogy minden rendben legyen. Jól működtek az ösztönök. Ellátta első kölykét, biztonságba helyezte, s így mi is nyugovóra tértünk abban a reményben, hogy reggelre a többi kutyus is szépen sorban megszületik. 

Kora reggel már ott tanakodtunk a kennel mellett, hogy mi lehet a baj. A többi kölyök nem született meg, a kicsi panaszosan nyögdécselt, a szuka tanácstalanul rótta a köröket. 
Telefon, állatorvos, tanácskérés, hogy legyen, hogy mindenkinek jó legyen. A nap végére minden jól alakult. A másik szomszédban hetek óta kezelik az öreg német juhászt, akinek a füle gyulladt be valamiért. Se időt, se energiát, se pénzt nem spórol senki, ha a kutyája egészségéről van szó, s ennek én nagyon örülök. Azon is eltöprengek néha, ha az ember egészségéről van szó, működik-e ez a feltétel nélküli odaadás? 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)