Fenntartható bázist hagytak hátra, amire lehetett építeni

– Tudjuk, hogy minden kezdet nehéz. Önnek milyen volt a kezdet itt Egerben?

– Az első időszak, az első hallgatói évek sok izgalmat hoztak. Egyebek között Lajos barátommal tanulmányokon túl beszállhattunk abba a filmklubba, amit a kiváló didaktikai szakember, későbbi „főnökünk” Erdész Ede vezetett. El is ragadott bennünket a mozgókép, számos filmet készítettünk több műfajban, fesztiválokon vettünk részt, de főiskolai híradót is készítettünk. A Leányka úti kollégium halljában volt például ennek a vetítése időszakosan. Nem sokkal a filmezés megkezdése után elindítottuk a kollégiumrádiót, ahol szerkesztett élő adások is mentek. Megjelent a főiskola első nyomtatott újságja is, Kréta címmel. Szóval ez egy audiovizuális előélet volt! Ezután – én egy év kihagyással – „bentragadtunk” tanítani az akkor induló oktatástechnikai csoportban. Itt egy UNESCO program keretében, a tanárképzésbe bevezetett új tantárgyat tanítottuk. Ezzel párhuzamosan jöttek a pesti egyetemi tanulmányok, majd a doktorálás a szakterületből. Mi olyannal foglalkoztunk – ez az oktatástechnika illetve technológia –, mely mindig igényelte a jól fókuszált előrelátást. Akkor voltál erős a szakmában, ha mindig előtte jártál néhány lépéssel annak a megismerésében, ami a saját szakterületeden elkerülhetetlenül bekövetkezik majd.

– A kezdéshez képest jó tíz évvel akadtak már izgalmak. Mi maradt meg legerősebben az emlékezetben ezekből az évekből?

– A 80-as évek középpontja számunkra az volt, hogy az új oktatási technológiákat hogyan lehetséges hatékonyan bevezetni az iskolai környezetbe. Sok tananyagot fejlesztettünk, közte oktatócsomagokat, kísérletek keretében kipróbáltunk, elemeztünk és értékeltünk. Ez visszaköszönt a doktori disszertációban is. A videotechnika eszköztárával számos oktatófilm készült és módszertani programok indultak el. Ekkor már kezdett kopogtatni a digitális világ is. Mi persze ismertük a számítógépet már korábbról is. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy az egri főiskolán „ketyegett” egy ODRA számítógép, amihez mi hozzáfértünk. Tehát tanultunk számítástechnikát és programozás ismereteket is. A személyi számítógépek megjelenésével viszont egy új fejezet kezdődött ebben a „világban”. Bennünket rögtön izgatott az, hogy miként lehet a számítógépet arra használni, hogy a körülötte levő médiaközvetítő eszközöket – később a tartalmakat is -mozgósítsuk, időben ütemezzük és integráljuk azért, hogy komplexebb megjelenést biztosítsunk az oktatásban. Ezen a területen időközben a mediainformatika irányban fejlődő intézet már a főiskolán túl is emblematikus gazdája és művelője lett ennek kultúrának.

– Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez volt az első időszak. Aztán beköszönt a rendszerváltozás. Mit jelentett ez a főiskolán?

– A '89-90-es társadalmi, gazdasági átalakulás megmozgatta a főiskola belső közéletét. Egy nagy formátumú főigazgató, dr. Szűcs László pedig éppen ekkor hagyta el a főiskola vezetésének a feladatait. Kiváló ember volt, korának egyik legjobb menedzsere. Két érv ehhez: a vidéki egri főiskolának kihelyezett tagozata volt a fővárosban a tanárképzés érdekében, mely később az ELTE Kazinczy utcai Karának az alapjait adta, illetve Egerben már a 70-es években volt angol szakos tanárképzés, Exeter-i kapcsolattal Angliában. Egy új időszak kezdődött ezután az akkor már Eszterházy Károly nevét viselő főiskolán. Jöttek az új vezetők – dr. Orbán Sándor, majd dr. Zám Éva – maradandó teljesítménnyel mindketten: új szakok, új képzési területek jelentek meg, kreditrendszer, szervezetfejlesztés, csak néhány fontosabb fókusz a tevékenységükből. Az egyházzal való kapcsolat újrateremtése őszinte párbeszéddel indult és együttműködésekhez vezetett az Eszterházy hagyaték szellemében. Mi egy olyan intézményben „laktunk” nagyobb részt – bár már megvolt a Leányka utca, időközben az Egészségház utcai épület is hozzánk került –, ami nem csak, hogy az egyházé volt, hanem azt Eszterházy Károly építette. Az elmúlt évszázad közepén ez állami tulajdonba került. Ennek a rendezése egy elhúzódó, de reményeim szerint most is megnyugtatónak ítélhető megoldást hozott. Az akkori állami felsőoktatási intézmény maximális köteleségtudattal viseltetett ebben a kérdésben. Mára, az egyházi fenntartással működő egyetem tekintetében ennek már „csak” a történeti vonatkozása érdekes, rendezett helyére került ez az ügy. Ebben az időben expandált a felsőoktatás, lehet azt is mondani, hogy eltömegesedett. Nyitni kellett tehát a képzési palettát, megjelentek a nem tanárképes szakok is szép számmal.

– Vezetői tevékenységét általános főigazgató-helyettesként kezdte. Hogyan „csöppent" bele az intézmény irányításának a sűrűjébe?

– Vallom, hogy az életben következetesen kell dolgozni, munka nélkül nem megy! Az elköteleződés, az erős identitás is legalább ennyire fontos. Ám szerencse is kell sok mindenhez. A napokban hívtam fel az elődömet, dr. Zám Évát, amikor átvettem a díszpolgári címet. Azt mondtam neki: Évike, mindennek te vagy az oka! Azért, mert '94-nyarán a friss főigazgatói titkárságról telefonáltak: szeretne velem találkozni az új főigazgató. Mit csinálhattam? Kicsit félősen mentem le az irodába Leültünk, beszélgettünk, majd azt mondta nekem néhány perc után dr. Zám Éva, hogy arra gondolt, én leszek az általános helyettese. Mindenre gondoltam, csak erre nem! Tény, mozgékony ember voltam az intézmény akkori közéletében, szakmai munkákban, de azért ezzel nem gondoltam. Mert például semmilyen vezetői feladatot nem láttam el addig! Kértem néhány napot, megbeszélem, akikkel kell. Például a barátommal – no és közvetlen főnökömmel – is, dr. Kis-Tóth Lajossal. Mondtam is, hogy neki kellett volna lemennie, mert ő már bizonyított a vezetői területen, amikor átvette a volt főnökünktől, dr. Thiel Miklóstól a tanszékvezetést. Azzal biztatott, hogy bizonyára rá itt van szükség, rám meg ott, nem kell ezen gondolkozni! Nagyon nehezen azonosultam a gondolattal, de végül elvállaltam. Akkor azt gondoltam, Zoli, ha te elvállalsz valamit, akkor fel kell gyűrni az inged ujját! Meg kell beszélni a vezetőddel, hogy mi a mozgástered, mit csinálhatsz és mit nem, mit vár el tőled. Nem azért, mert az elődök rosszul csináltak bármit is, de a működési rendszer és az infrastruktúra tekintetében voltak végig gondolandó ügyek, mondhatnám fejlesztési „kényszerek”.

– Az ezredfordulót megelőzően a kormányzat meghirdette a felsőoktatási intézmények integrációját. Eger ebben miként maradhatott talpon önállóan?

– A már említett változások közepette elkezdtük végiggondolni, hogy mit lehet itt jól csinálni, amikor valóban jött 1998, bejelentette a kormány, hogy integráció lesz. Elindultak a „kérők” Egerbe: Debrecen, Gödöllő és Miskolc, az utóbbi igazán kitartóan. Tehát többen is akarták Egert. Szerintem két dolog miatt is: ez egy jó és szerethető város, továbbá nem volt rossz az akkori tanárképző főiskola sem, sőt! Továbbá az integrációban való részvétel világbanki források ígéretével járt. A végén csak Miskolc maradt a kérő, akivel korábban egy regionális egyetemi szövetségben is voltunk. Több, késő estébe nyúló egyeztetés volt a Miskolci Egyetemmel. Nem mondanám, hogy egyértelmű volt az álláspont az egri főiskolán abban a tekintetben, hogy integrálódjunk, vagy sem. Annyira nem volt jó Miskolcnak az ajánlata, mint amennyire lehetett volna, vagy nagyon őszinték voltak, s csak azt mondták, amit szánnak nekünk. Ebben pedig az önállóság elvesztésén – Eszterházy hagyaték – túl nem volt garantált perspektíva a fejlődésre. A vége az lett, hogy a vezetői testület – többségi támogatással - meghozta a döntést: az önállóságot választjuk! Persze ehhez szükség volt Pokorni Zoltán miniszter úr által képviselt kormányzati egyetértésre is, no és az akkori Rektori Konferencia vezetőiből is sokan álltak mellénk ebben a döntésben. Igaz, többen azt is mondták, hogy ti őrültek vagytok, egy integráció után a sok nagy intézmény között el fogtok veszni, fel fogtok őrlődni a versenyben. Hála Istennek – no és az elkötelezett munkánknak - ezek a jóslatok nem teljesültek be!

– Az ezredfordulón járt le dr. Zám Éva második vezetői ciklusa. Ön is pályázott, s elnyerte a beosztást.

– Több pályázó is volt az akkor a főigazgatói székre, s kettő, vagy három szavazási forduló után elnyertem a főigazgatói tisztséget. Gyorsan sikerült összekovácsolni azt a vezetői csapatot, és azt a véleményt elfogadtatni, hogy csak egy cél lehet: az egyetemmé váláshoz átgondolt, de hatásos fejlesztés szükséges! Megtanított ehhez dr. Setényi János és csapata megvalósítható intézményfejlesztési tervet alkotni! Vallottuk: nekünk nem védekezni kell, hanem előre kell haladni lépésről lépésre, reális tempóban. Javuló szakmai kapcsolati tőkénket tovább kell építeni! Én erre úgy emlékezek, hogy rendkívül élvezetesen, de jól végig gondoltan tudtam jó munkát végezni. Talán ebben volt egy sajátos kisugárzás: elhittük, hogy közösen jó koncepciót alakítottunk ki! Azt mondtuk: ha így döntöttünk, akkor ezt végig visszük! A 2000-es évek eleje egy romantikusan szép időszak volt, a ma még ott dolgozók, vagy korábban ott dolgozók is azt mondják nekem általában ha találkozunk, hogy nagyon jó volt „eszterházysnak” lenni! Nem mondom, sőt, hogy utána nem volt jó, egészen biztosan ma is jó, hiszen ez is cél volt! Számomra az volt és ekkor volt a megélhető ez az érzés! Időközben karok létesültek, megújultak az épületeink, aminek a koronája volt a Líceum rekonstrukciója. A Leányka úti campus épületmegújításait már a rektor utódaim fejezték be közös örömünkre. Fontos volt az első egyetemi tudásközpont (EGERFOOD) létrejötte, mely után továbbiak létesültek. A médiainformatika területén – hogy egy kicsit haza is beszéljek, mert én ide tartozok szakmailag – országosan, sőt nemzetközileg elismert teljesítmény jött létre, egy nagy intézet keretéből koordinálva. Egyre több professzorunk lett belülről az intézményből és egyre több professzort tudtunk megnyerni Egernek kívülről. Nem tagadom, sok energiát fordítottam arra, hogy leüljek azokkal az emberekkel beszélgetni, akikről úgy gondoltuk, hogy az „Eszterházy egyetem hálóba” nagyon kellenek. Ilyen dr. Romsics Ignác akadémikus, hogy csak egyet említsek, aki a mai napig itt van (lassan 20 éve!), aki nélkül nem jöhetett volna létre az első doktori iskola. Minden olyan kaliberű ember, aki nagyon kellett az Eszterházy portfólióba, az úgy került ide, hogy amikor az adott személlyel a szükséges beszélgetést lefolytattam, utána elmentem a rektorához és elmondtam neki, hogy mit akarunk. Mindenki nagyon tisztelt ezért, mert ezt nem lehet úgy csinálni, hogy "ellopdossuk" bárhonnan az embereket. Nekem az is egy nagy "elégtétel" volt, hogy a rektori konferencián soha nem mondták azt, hogy "Ugyan már! Mit akartok ti?" Találkoztam dr. Pálinkás József akadémikussal, az MTA akkori elnökével és elmondtam mit akarunk és hogyan. Nem beszélt le a tervről, hanem tanácsokat adott és felhívta a figyelmem néhány olyan dologra, mire ügyeljünk.

– Említette a fő célt, az egyetemmé válást. Ez be is következett, noha már nem az ön rektorsága idején. Van-e tüske ezért önben?

– Egyáltalán nincs, mert mi úgy értük ezt el, hogy kérésünkre megmértek bennünket 2011-ben, s azt írta Réthelyi Miklós akadémikus, akkori oktatási miniszter: megvizsgáltatta és megállapítja, hogy az Eszterházy Károly Főiskola megfelel az egyetemmé válás feltételeinek. Az, hogy ezt nem a nemzeti felsőoktatásról szóló, akkor módosított törvény keretében rendezték, az igazából már részletkérdés. Különösen úgy, hogy ez 2016-ban be is következett. A fontos az volt, hogy egy alkalmasan jó állapot jöjjön létre az Eszterházyn az egyetemi jogállás fenntartva fejlesztéséhez a jövő érdekében. Bár nem voltunk egyetem 2016-ig, de úgy néztek ránk, mint egy egyetemre, ami egy jó érzés volt. Ezért is jöttek hozzánk remek és kiváló emberek teljes állásba vagy sokszor csak vendégprofesszorként.

– Főigazgató, vagy rektor törvény szerint két cikluson át lehetett valaki, 2009-ben viszont történt egy törvényi változás. Könnyen rászánta magát az újabb pályázatra?

– Lejárt a második ciklusom, és ha úgy tetszik én már csomagoltam, amikor az országgyűlés egy decemberi szavazáson megváltoztatta a felsőoktatási törvényben azt a passzust, hogy nem lehet harmadik vezetői ciklus. A lényeg az, hogy január valameddig lehetett beadni a pályázatot, de már korábban meg lett hirdetve ez a rektori megbízásra. Nem tagadom, többször elgondolkodtam, hogy a Líceum felújításának folyamatát jó lenne végigvinni, mert még nem volt meg minden szükséges döntés, akkor még csak a pályázati szakaszban voltunk. Úgy is mondhatnám, hogy erőteljes lobby tevékenységet folytattunk azért, hogy egy egyházi tulajdonú épületet újítson fel egy állami felsőoktatási intézmény. Az akkori kormányzati tényezőkből néhánynak nagyon nehéz volt elmagyarázni, hogy ez egy fontos dolog, mert a Líceum, az több mint egy egyházi épület. Az egyetemi ház egy jelképes épülete a magyar felsőoktatásnak. Ebben a meggyőzésben volt igazi segítségünkre dr. Kopeczi-Bócz Tamás, az európai fejlesztési forrásokért akkor felelős egyik ágazati irányító. Az olvasó ne értse félre a szerénytelenséget, de a januárban az elkezdődő munkanapok 2009-ben nem teltek el mással, mint hogy jöttek az emberek az irodámba azért, hogy adjam be a pályázatomat. Elgondolkodtam pár hét után, lehet, mégis be kell adnom a pályázatot, ha ennyire akarja a főiskola közössége. A látogatók között volt dr. Liptai Kálmán dékán úr is, akiről tudott volt, hogy pályázik a rektori székre. Megkeresett január végén, hogy visszavonja a pályázatát, mert érzi azt a helyzetet – szép gesztus volt-, hogy ez a fajta folytonosság, ha nem is "jár", de ezzel élnem kell. Így lettem a harmadik ciklusban újra vezető.

– Mi volt a harmadik ciklusának legfontosabb tanulsága?

– Ez a harmadik ciklus az egyetemfejlesztés továbbvitelén túl nem szólt másról, mint a Líceumról. Azt kell, hogy mondjam: a harmadik ciklusra az Eszterházy úgy működött, hogy a vezetőjének csak a „lábát kellett lóbálnia”, mert mindenki tudta, hogy mi a dolga. Olyan szinten tette a dolgát mindenki a maga helyén, a portással bezárólag, hogy eszem ágában nem volt azon gondolkodni, hogy itt bárkit is ellenőrizni kell. Persze van ebben egy kis túlzás, de az egyetemi ház rekonstrukciója nagy figyelmet követelt és nem kevés munkát. Tehát igazából erre fordítottam időm jelentés részét, lehet tapintatosan engedték kedves munkatársaim, hogy erre összpontosíthassak. minden azért nem ment könnyen, hiszen akkor recesszió volt a magyar gazdaságban, nehéz idők jártak a napi működtetés finanszírozásában. Ekkor derült ki igazán, hogy Vadászi János személyében nagyon jó gazdasági főigazgatója volt az egri főiskolának. Soha nem „spájzoltunk” a kelleténél többet, de ésszerű takarékossággal éltünk. Így volt annyi tartalékunk, amivel túléltük a recessziós időszakot. A megmaradáshoz kénytelenek voltunk felélni a tartalék nagy részét, de azért nem lett teljesen üres pénztár.