Újabb intés?

A hétvégén kirándultunk az unokákkal a tiszaderzsi kenguruparkba. A kánikula ellenére bizakodtunk, hogy a zsúfolt strandok helyett az egzotikus állatok látványa is nagy élmény lesz. Csalódtunk. Az ájult forróságban a kenguruk mozdulatlanul hevertek a kifutójuk legtávolabbi, árnyékos szegletében. Hiába mentünk be az élményrészekre is – ahol kisebb méretű fajtájuk, másutt gyűrűsfarkú makik között lehet szabadon átkelni –, egyetlen állat sem vetett ránk egy pillantást sem. A szurikáták épp csak kikukucskáltak járataikból, a prérikutyák pedig egyszerűen elbújtak a föld alatt. Egyedül az állatsimogató kecskéi mutattak érdeklődést, de csak ha látták a tenyerünkben a feléjük nyújtott zoo-csemegét. Mi meg nem győztük inni a magunkkal vitt, közben megmelegedett vizet. 
Idén nyáron ismét pokoli a hőség, s az elszórt felhőszakadások ellenére kínzó a csapadékhiány. Két éve kiszáradt tavakról hallhattunk, elapadt patakmedreket láthattunk. A vízről sokáig úgy gondoltuk, a Kárpát-medencében korlátlanul rendelkezésünkre áll. Ivóvízben fürdünk ma is, azzal mossuk az autónkat, locsoljuk a kertet, öblítjük le a vécét. De meddig tehetjük? Emlékszem, a pandémiát mennyien intésnek tekintették, hogy másként, valahogy felelősebben, kicsit bölcsebben kellene utána élnünk. Csalódott véleményeket hallok, hogy semmi sem változott. Fellélegeztünk, hogy megint megúsztuk, sutba dobtuk az életünket jobbító szándékainkat. Lehet, hogy a hőség, az aszály is újabb intés? 

(Főoldali képünk illusztráció: Shutterstock.)