Koporsó

Mondják, hogy a halál tabu a mai világban. Kinek jutna eszébe a közösségi oldalra olyan fotókat posztolni, ahol az elhunyt rokonoktól búcsúzunk, malomkeréknyi koszorúkkal vagy csak egy szál virággal. A kisírt szemek és a méltó gyász helyett ma inkább csak az élet vidám – olykor mesterkélten feldobott – pillanatairól szoktunk megosztani képeket. 
Hajdan persze nem így volt. Láttam olyan képeket a régi paraszti világból, amelyek a nyitott koporsós temetésről készültek. A felravatalozott nagyapát, családfőt vagy akár a virágában elvesztett fiatal családtagot a gyászoló família tagjai vették körül. S ez is a családi krónika egy vállalt fejezete volt. Jó félszáz évvel ezelőtt még megszokott volt, hogy nyitott koporsó mellett búcsúztak az elhunyttól, sőt, még a gyerekeknek is megmutatták a földi élettől nemrégiben elbúcsúzott rokont. 
– Nézd csak, olyan, mintha aludna! – szólt oda nekem a nagyapám testvére, és behúzott a szobába, ahol 95 esztendősen elhunyt dédanyám feküdt a halálos ágyán, fekete kendővel felkötött állal. Akkor, nyolcévesen nem gondoltam, hogy olyan lenne, mintha békésen szunyókálna. Sőt, néhány éjszakán át rémálmok gyötörtek a látványtól. Így aztán a saját fiamnál már nem erőltettem a hasonló „szembesítéseket”. 
Azt azonban sejtem, könnyebben megbirkóztak a gyásszal abban a kultúrában, ahol az elmúlást is az élet szerves részének, természetes folyamatnak tekintették. 
 

 (Főoldali képünk illusztráció, forrás: Kovács Liliána / Bama.hu)