A sír nemcsak rideg kő, név és számadat

Minden évben megismételjük a mágikus rituálét. Mindenszentek és Halottak napja előtt pár nappal elzarándokolunk elhunyt szeretteinkhez, gondoskodó, szelíd mozdulattal lesöpörjük sírjaikról a lehullott lombokat, faágakat, friss krizantémot helyezünk a kővázába, és gyertyát, mécsest gyújtunk emlékezetükre. Ilyenkor minden dolgos mozdulatunk szent, egy-egy szimbolikus gesztus, szelíd simogatás, gyengéd ölelés, ismétlődő lágy cirógatás, ha már fizikai valójukban nem érinthetjük, nem karolhatjuk át drága halottainkat, nem lehelhetünk csókot homlokukra. 

Serceg a faggyú, táncol a láng, “áldozati füst” lengi be a temetőt, miközben a sírkőre meredve próbáljuk felidézni elvesztett szeretteink arcát, hangját, mosolyát. Az ünnepek alatt nemcsak rideg kő, név és behatárolt számadat halmaza a temető, ha haloványan is de megelevenednek a holtak, akik valaha boldog és szenvedő hús-vér lények voltak. Drága emlékük örökké él - mondjuk, pedig csak addig, amíg gondolunk rájuk, meglátogatjuk őket, gondozzuk sírjukat. Míg végül "találkozunk mi majd egykor föld és göröngy köszt, por alakban".