A bicska tért csak haza Isonzóból

A kétezres évek elején egy idős ismerősömmel többször utaztunk egy csoporttal külföldi útra. A félpanziós nyaralásokon Laci bácsi reggelente szendvicset készített magának ebéd gyanánt egy ősrégi bicskával. Miután megvajazta a kenyerét, paprikás szalámit és zöldpaprikát vágott rá, különös gonddal tisztogatta meg az ütött-kopott bicskát, és merengő tekintettel nézegette egy darabig, mielőtt összecsukta, és gondosan eltette. Elmesélte, hogy a bicska a nagyapjáé volt az első világháborúban a fronton. 

Az Isonzó környékéről végül csak a bicska tért haza, ez az egyetlen emléke a nagypapájáról.

Az apai nagyapámról nekem ennyi emlékem sem maradt. Ő a második világháborúban nyom nélkül eltűnt a Don-kanyar poklában, a családja hírt sem hallott felőle soha többé. Ma már én is nagypapa vagyok. Bár a hátam mögött van már a katonaköteles kor, néha riadtan ébredek arra a lehetőségre, hogy az unokáim felnőttként bármi okból nem emlékeznek majd rám.

Hétfőn lesz százhat éve, hogy véget ért minden idők addigi legvéresebb harca, az első világháború. Halottak, eltűntek milliói, testükben-lelkükben megcsonkított túlélők, árván, özvegyen maradtak tömege találta magát a gazdasági összeomlás és éhínség, a teljes kilátástalanság dermesztő valóságában. Amikor a negyedszázad után újra, még súlyosabban megismétlődő tragédia véget ért, azt hittük, az ember tanult a két szörnyűségből. Nem így lett. Riasztóan közel járunk ahhoz, hogy újra beleszaladjunk abba a bizonyos bicskába.