Beke Sándor színidirektor: „Ahol én megjelentem, ott színházat építettem”

– Éppen húsz évvel ezelőtt, a hatvanadik születésnapodon készítettem veled interjút, amely Az egri színház anno és ma című kötet utószavául szolgált. Most, két évtized elmúltával, ismét szemtől szembe ülünk, mégpedig jeles események okán. Több jubileum is kapcsolódik ehhez az évhez...

– Riasztóan sok! Kezdem a legegyszerűbbel: hatvan éve vagyok a pályán. Engem is megdöbbentett, amikor utánagondoltam. A másik, hogy épp fél évszázada alapítottam a háború utáni első magyar színházat, a Thália Színházat Kassán. Ráadásul aranydiplomás lettem, ugyanis ötven éve végeztem rendezőként a budapesti Színművészeti Akadémián. Ráadásul ma vagyok nyolcvanéves. Ez túl sok nekem egyszerre!

– Fölsoroltál jó néhány évfordulót, de melyik ezek közül számodra a legfontosabb?

– Az hogy ötven éve végeztem a főiskolán, nagyon fontos. Nehéz ezt a szót kiejteni és dicsekedni vele, de én a főiskolán fenegyerek voltam. Ez azt jelenti, hogy óriási sikereim voltak, meg azt is, hogy mindent megengedtek, amit akartam. Magyarán szólva mindent megtehettem, ami kevés embernek adatik meg. Amíg a kollégáim öt-tíz perces jeleneteket rendeztek, addig én egész egyfelvonásosokat csináltam, sőt utána egész estét betöltő darabot. Ráadásul a nevemhez fűződik az is, hogy az Ódry színpad először kezdett szériában játszani. Az én produkciómnak, Eugene O’Neill Jones császár című darabjának – amit alig valaki tud hova tenni – akkora sikere volt, hogy tizenegyszer játszották zsinórban Koncz Gabival a főszerepben. Ez ma elképzelhetetlen, hogy Molnár Pubi, az ország legjobb táncosa, országos sztár dolgozott velem, Szigeti Karcsi hozta az egész tánckarát és Budapest hat legjobb üstdobosa játszott nekem. Csomó olyan helyzetben voltam, ami ma elképzelhetetlen. Ráadásul ezt az előadást meghívták Párizsba, a Nemzetek Színházi Fesztiváljára, ami ma is ritkán fordul elő. Mondjuk, végül nem engedték ki a darabot „nyugatra”.

– Azért az is fontos az életedben, ami Kassán történt...

– Hatvannyolcban kezdtem szervezni a Kassai Thália Színházat, 69-ben pedig megalapítottam, mondhatnám azt, hogy „minden Istenek akarata ellenére”... Nagyon jó harc volt, mégsem nevezném egyértelműen harcnak, inkább egyfajta lendületnek. Olyan lendületnek, amit nem tudtak talán követni. Finoman szólva: sikeresen vettem a kanyarokat. Most készülök épp a jubileumi rendezésemre az általam ötven éve alapított színházban.

– Mivel örvendezteted meg a kassai közönséget a jubileumon?

– Értelemszerűen Máraival. Ez lesz tőle a harmadik darab, amit rendezek. Márai kassai kötődésű, felvidéki író, ráadásul a világ egyik legjobb szerzője. Előtte szeretnék tisztelegni ezzel. Ő ugyanis sokkal többet tett Kassáért, mint én.

– Alapítottál, építettél. A „három T” – tiltott, tűrt, támogatott – kategóriákból mégis az első kettőbe tartoztál mindig.

– Igen, a tiltott és a tűrt volt jellemző a munkásságomra. Egyszer összeszámoltam: tíz rendezésemet tiltották le, de ezeket vidáman éltem túl. Megráztam magam és továbbmentem. De ez ma már érdektelen, talán nem is tudnék róluk beszélni.

– Pedig tanulságos lehetne...

– Kecskeméten Bulgakov Mester és Margaritáját már az olvasópróbán betiltották, de volt olyan rendezésem, például a délvidéki kiváló szerzőnek, Deák Ferencnek a Tor című drámája, melynek már Budapest utcáin voltak a plakátjai, amikor az igazgató közölte, hogy nem lesz előadás. Kifizettek bennünket, s levették a műsorról – nem kell nekünk határon túli szerző felkiáltással... Nem szeretném felsorolni mind a tízet, mégis a legemlékezetesebb az, amikor már szerveztem a kassai színházat, miközben Háy Gyulának az Isten, császár, paraszt című darabját rendeztem Komáromban, és épp a bemutató napján – 1969. január 16-án – égette halálra magát Jan Palach Prágában, a Vencel téren, így tiltakozva a szovjet csapatok bevonulása és a kommunista diktatúra ellen. A darabban elhangzik a következő mondat: „Akinek ez nem tetszik, égettesse meg magát és feszíttesse dobra a bőrét!” Ekkor felállt a nézőtér, s óriási taps tört ki. Mondanom sem kell, hogy azonnal letiltották a darabot...

– Igazi színházépítő hírében állsz.

– Ahol én megjelentem, ott színházat építettem. A Kassai Tháliát egy tornateremből hoztam létre, sőt építtettem egy tornatermet az ipari iskolának, hogy enyém maradhasson a terem. A kecskeméti színház felújítását is én indítottam el, Egerben pedig mindenki számára ismert, hogy ezt a színházat hogyan építettem újjá. Visszatekintve csak humorosan tudom fölfogni ezeket a dolgokat. Fogalmam sincs ugyanis, honnan volt bátorság bennem, hogy mindezekbe bele mertem fogni. Nem ismertem életem során azt az érzést, hogy félek. Az óvatossági zónák nem működtek bennem sohasem.

– A félelemérzés rendezés közben is hiányozik belőled?

– Attól sohasem félek, hogy nem lesz siker, amit csinálok. Attól félek, nehogy megbántsam a színészt. A hangszert ugyanis nem szabad össze­törni!

– Felvidéki ember vagy, de immár elmondhatjuk, hogy egrivé lettél.

– Annyi helyen voltam már életem során, és szerencsés helyzetben mindig. Egerbe kerülésemkor lettem hatvanéves, s a generációmat akkor már öregnek nyilvánították. Ezért azt mondtam, én már nem megyek tovább, akármi történik is. Persze, azért még tovább jártam az utamat, hiszen visszamentem Kassára művészeti vezetőnek három és fél évre, mert akkor annak a színháznak volt szüksége segítségre. De mai napig nem hagytam abba a munkát. Rendezek, készülök újabb és újabb előadásokra. De valahol otthon kell lenni ahhoz, hogy az ember el tudjon menni. Amikor egy-egy munkáról hazatérek Egerbe, s belépek a lakásomba, akkor megszáll egyfajta megnyugvás, ami fontos az életben. Le kell tudni nyugodni. Az energiagyűjtésnek több titka van. Nekem ez a nagy titkom.

Beke Sándor, a színházcsináló

A Felvidéken, Csilizradványban született 1939. február 26-án. Tizenöt éves korától, 1954–1958 között a pozsonyi Magyar Tanítóképző hallgatója volt. Ezt követően 1959–1963 között a pozsonyi Színművészeti Főiskola színész, majd 1963–1968 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendező szakán tanult Nádasdy Kálmán osztályában. Rá egy évre, 1969-ben megalapította a kassai Thália Színházat. Azután 1976-ban politikai okokból Magyarországra jött. Pályája további részében 1976–1978 között a Miskolci Nemzeti Színház rendezője volt. 1978-ban családjával együtt áttelepült Magyarországra. 1978–1984 között a kecskeméti Katona József Színház főrendezője, 1984–1990 között a Népszínház rendezője, majd 1990–1994 között a Komáromi Jókai Színház igazgatója és rendezője volt. 1996–2001 között az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója és rendezője volt. Az ő nevéhez köthető a teátrum újjáépítése és Az egri színház anno és ma című, az itteni színjátszás történetét feldolgozó kötet megjelentetése.