Kötet készül az egri színművész pályájáról Kolozsváron

A vállaji határátkelőhelyen a határőr hölgy mosolyogva forgatta Sata Árpád útlevelét, s további jó, verőfényes utat kívánt „otthonról haza”. S tán nem is tudta, mennyire közel járt a valósághoz. Az egész utunk erről szólt: itthon vagyunk Egerben meg Egerszalókon is, mégis haza megyünk Erdélyországba. A színészre ez különösen igaz, de az újságíró itteni kötődései is kiderültek. Amint Nagykárolyban föltűnt a gyönyörűen felújított Károlyi-kastély, akkor vallotta meg, hogy a nagyanyja ide egy kőhajításnyira, Szaniszlón látta meg a napvilágot.

Kolozsvárra érve az első út a magyar színházba vezetett, ahová ezer szállal kötődik Sata Árpád, hisz nem múlhatott el nyomtalanul az a tizennyolc év, amit ennek a teátrumnak a falai közt töltött. Édes és keserű emlékek is felbuzdultak benne, belépve az épületbe, ahol komoly sikereket élt meg. Egymást érték persze az ismerősök, az ölelések, a köszöntő szavak azoktól, akik emlékeznek még arra az időszakra, amikor itt koptatta a deszkákat. Persze végigvettük a most itt játszók, a nagy elődök fényképeit, s hosszan időztünk az örökös tagokat bemutató fal előtt. Szomorúan konstatáltuk, hogy a Sata Árpád nevű színművész nem szerepel ezen a tablón – egyelőre... – Végül is nem töltöttem a társultnál két évtizedet. Talán ez az oka, hogy nem vagyok máig örökös tag Kolozsváron – vélekedik Sata.

Rövid sétával próbáltuk befogadni a város csodáit, és megnéztük azokat a házakat is közösen, ahol a kolozsvári évek alatt lakott az aktor. Aztán – ahogy itt mondják – a ló farkánál, a Mátyás-szobor mögött találkoztunk Demény Péter költővel, íróval, publicistával, aki nyilvánosan kívánta faggatni a színművészt ezen a napon. A beszélgetés alapjául, legalább részéül szolgál annak a kötetnek, mely Sata Árpád nem buktatók nélkül való, de teljes és gazdag pályáját hivatott feldolgozni. Az interjúra a Györkös Mányi Albert Emlékházban került sor, ahol a házigazda, Kós Katalin – Kós Károly unokája – és népes nézősereg, régi ismerősök, barátok várták a Kolozsvárról elszármazott művészt.

Volt nagy ölelkezés, meleg kézszorítás, váll-lapogatás, meg közös élmények, emlékek felidézése, mielőtt Demény kérdezgetni kezdte volna az egrivé vált színészt a ­Prospero Páholy címmel meghirdetett, induló beszélgetéssorozat első meghívottjaként. Az interjúk sorában olyan színművészeket faggatnak majd, akiket szeretett a kolozsvári közönség, de már rég nem láthatott a sétatéri színpadon.

– Volt idő, amikor be se akartam tenni a lábam a városba – fogalmazott a Sata ­Árpád, de most már képes vagyok nyitott szívvel hazaérkezni. A kezdetekről elmondta, hogy a lövétei iskola színjátszó csoportjában „kezdte pályafutását”, ahol a közönség is szerette őt, és ő is megszerette a színpadot. Így került a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe 1973-ban, s a főiskola után a szatmárnémeti Északi Színház tagja lett. Harag György és Horváth Béla – minisztériumi – közbenjárásával, 1975-ben került Kolozsvárra. – Kolozsvár akkor már zárt város volt, magyar ember nem telepedhetett le itt – magyarázta a minisztériumi közbenjárás okát a színművész.

– Pezsgő élet és egy roppant erős társulat működött itt akkoriban, erősebb, mint a budapesti Nemzeti Színházban. Szerettem a kollégáimat, öröm volt velük együtt játszani, tanulni tőlük a szakmát – idézte fel a kolozsvári éveket. – Harag Györgyre úgy néztünk föl, mint Istenre. Egyszerűen tudta a mesterséget, és lehetett tőle tanulni. Befolyást gyakorolt az egész színház a létére, olyan előadásokat produkált, olyan módszerrel dolgozott, amit nem lehetett megkerülni, még akkor sem, ha nem is voltál benne a produkcióban – mesélte Sata. Hozzátette, hogy Harag György már halálos betegen bocsánatot kért tőle. – Én elnézést kérek magától, nem tudtam, hogy maga ennyire jó színész, félre voltam vezetve... – hangzottak a szavak, amikhez Sata annyit fűzött csupán hozzá, hogy a mai napig nem tudja, ki vezethette félre a legendás rendező, színidirektort.

A kolozsvári színházat 1993 decemberében hagyta el. Akkor már nem játszott, visszaminősítették első kategóriás színészből harmadik kategóriássá. Igaz, betegség miatt egy teljes évadot ki kellett hagyjon a 90-es évek elején. Amikor ebből a hosszú betegségből felépült, a Liliomfiban tért vissza – a szerepet élete legnagyobb bukásaként élte meg.

A szakmai csalódások mellett ebben az időszakban számos zavaró körülmény tette lassacskán tarthatatlanná az életét. A színházi bajok mellett a magánélete is felborult. Zaklatások sorának volt kitéve ő és a családja is.

– Kényszerhelyzetbe kerültem, tudtam, innen lépni kell. Úgy gondoltam, ha már lépek, akkor nagyot lépek, így kerültem Egerbe – mesélte.

– Amikor elmentem, sokan árulónak neveztek. Én viszont úgy éreztem, hogy egyik magyar színházból egy másik magyar színházba mentem – vallotta be, s ez volt az a pont, amikor ismét felszínre került az „otthonról haza”, vagy épp ennek ellentétének a kérdése.

Az egri Gárdonyi Géza Színházban töltött évekről szólva a színművész elmondta, hogy szerinte jó időszakban váltott. Abban a korban volt a legfogékonyabb, szomjazott a munkára, amit az egri színház ki is használt. Hamar befogadták, szakmailag pedig – úgy gondolja – túlszárnyalta a kolozsvári teljesítményét. Ezt bizonyítja a két Napsugár-díj, a Páholy-díj, melyeket az egri közönség szavazott meg számára, vagy az Aase-díj, amellyel évről évre a legjobb epizódszereplőket jutalmazzák Magyarországon. ­Megvallotta, a szakmai sikerek ellenére sohasem érezte biztonságban magát. Fél évszázados pályafutása alatt tán sohasem volt teljesen megelégedve teljesítményével, soha nem tartotta magát elég jónak, mindig volt egyfajta hiányérzete önmagával szemben.

Elmesélte a kolozsvári publikumnak azt is, hogy az utóbbi időben nemcsak az egri színház előadásaiban játszik. SATART Produkció néven feleségével magántársulatot alapított. A felolvasó-színházi produkciókat általában ő rendezi, 2017-ben például az esten őt faggató Demény Péter Királynő című darabját mutatták be az Egri Tavaszi Fesztivál programjai közt. Elárulta azt is, hogy régi álma eljátszani, vagy felolvasni Szilágyi Domokos művét, az Öregek könyvét. Ennek a legjobb helye épp a SATART lenne.

– Mindig azt játszottam, amit rám sóztak, olyan voltam, mint egy jó beosztott. Soha egyetlen szerepet sem utasítottam vissza, pedig megtehettem volna és mindig a lehető legtöbbet próbáltam kihozni minden figurából – mondta el végül Sata Árpád, az otthonos, szeretetteljes hangulatot sugárzó Györkös Mányi Albert Emlékház lelkes közönsége előtt.

Sata Árpád életpályája

Székelyudvarhelyen született 1950-ben. 1973-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett. Két évig a szatmári Északi Színház tagja volt, majd 1975-ben szerződött a Kolozsvári Állami Magyar Színházba. Az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának 1993 óta a tagja. Prózai és zenés darabokban egyaránt sikeres karakterszínész. 2012-ben feleségével, Sata Enikővel létrehozta a SATART Produkció nevű magántársulatot, mely azóta négy felolvasószínházi előadást mutatott be.