Különleges találkozás Kaszás Gergő színművésszel a POSZT kavalkádjában

A 2019-es POSZT versenyprogramjában a budapesti Pinceszínház produkciójával érkezett Pécsre Kaszás Gergő. A remek előadás főszereplőjeként August Strindberget személyesítette meg. A Kiss Csaba rendezte előadásban Györgyi Anna, Juhász Réka és Gömöri András Máté voltak a partnerei, s komoly közönségsikert arattak a Per Olov Enquist által írt darabbal.

– Nem először szerepelsz a POSZT-on. Mikor volt az első alkalom, hogy itt is megmutatkozhattál?

– Ez éppen harminc éve volt, amikor még nem is volt POSZT. Országos Színházi Találkozónak hívták és Budapesten rendezték. A nagyon korán meghalt Balikó Tamás vizsgarendezése volt Christopher Hampton Teljes napfogyatkozás című darabja. Balkay Gézával ketten voltunk a főszereplők, és ezt válogatták be a versenyprogramba, sőt több díjat is elhoztunk akkor. A díszletet például, amit szintén díjaztak, az a Horesnyi Balázs tervezte, aki most, az idei POSZT-on tagja a szakmai zsűrinek. Aztán néhány évvel később Halász Péter: A kínai című rendezésével voltunk Szolnokon, mert akkor éppen ott rendezték a fesztivált.

– Aztán jöttek az egri évek…

– Valóban, Pécsett az egri Gárdonyi Géza Színházzal voltam először, mégpedig a jelenlegi miskolci igazgató, Béres Attila rendezésével, ami nem volt más, mint a Valahol Európában. Ez azért is volt nagy dolog, mert viszonylag ritkán szoktak zenés produkciót a POSZT-ra beválogatni. Nagy közönségsiker volt és Ari-Nagy Barbara megkapta érte a legjobb dramaturg díját. 2010-ig, ’11-ig majdnem minden évben itt voltunk a versenyen, amikor meg nem, akkor az OFF-programban szerepeltünk. Egerben nagyon jó buli volt a Hírlap színház. Azt egyszer itt is megcsináltuk. A Dunántúli Napló egy cikkéből hoztunk létre két nap alatt előadást. Az utóbbi években aztán kimaradtak. Utoljára 2014-ben, az I. Erzsébet című előadásban léphettem itt színpadra, s megkaptam a legjobb mellékszereplő díját.

– Annak az egri korszaknak talán legkiemelkedőbb előadása volt Dömötör András rendezése, Martin McDonagh: A párnaember című darabja, ami szintén meghívást kapott Pécsre 2007-ben.

– Ráadásul abban az évben két bemutatónk, Mrożek Tangója Radoslav Milenkovič rendezésében, és A párnaember is itt volt. A McDonagh darabban rajtam kívül Mészáros Máté, Gál Kristóf és az akkor még egyetemi hallgató Schruff Milán játszott. Bár mindenki, aki akkor itt volt, úgy gondolta, hogy nekünk kellett volna nyernünk, mégis az Örkény Színház Finito című darabja vitte el a pálmát. A srácok végül kaptak díjat. Máté a színészzsűri díját nyerte el, míg Milán lett a legjobb harminc év alatti színész. Nagyon jól fogadták itt az előadást, s ennek is köszönhető, hogy tizennégy alkalommal játszottuk el Budapesten, a Katona József Színház Kamrájában.

– Fontosak számodra a fesztiválok, a díjak?

– Mindenképpen számítanak. Nincsenek olyan vágyaim, hogy mindenféle díjaim legyenek, de azért jó egy-egy ilyen fesztiválra eljutni. Rohanós lett ez a mi színészi életünk. Nincs nagyon megfizetve a színház, szinkron, rádió, ezért mindenki nagyon sokat dolgozik, így viszonylag keveset látjuk egymást színpadon. Itt meg azért mégiscsak szakmán belüli emberek mondják, hogy amit csinálsz, az díjra érdemes. Ez pedig megtisztelő és jó érzés.

– Amióta eljöttél Egerből, szabadúszó vagy. Nem hiányzik a társulati lét?

– Eléggé kötődöm a Pinceszínházhoz, aminek az előadását most elhoztuk Pécsre. Öt darabban játszom, itt is, meg a Szkéné Színházban is. Vannak tehát helyek, ahová jobban kötődöm, mégis szabadúszó vagyok. De nagyon, tényleg nagyon szeretek társulatban lenni. Meggyőződésem, hogy igazán jó munkát ott lehet végezni, nem kell ugyanis lefutni a fölösleges köröket. Amikor van hat hét próbaidőszakunk, nem kell ismerkedni, mert ismerjük egymást. Arra kell ügyelni, hogy ne unjuk meg egymást, ne panelekből dolgozzunk. Sokkal több idő meg energia marad igazán izgalmas dolgok kitalálására. Mivel Szikszai Rémusszal az utóbbi években folyamatosan együtt dolgozunk, s nagyjából ugyanazokkal a kollégákkal, kialakult egyfajta társulati érzés, aminek örülök.

– A film és a televízió nem foglakoztat?

– Szívesen forgatnék. Egyrészt anyagilag nagyon jó dolog. Mondjuk, ha nyáron forgathatnék, az egyfajta biztonságot adna, mert nekünk szabadúszóknak a nyár, amikor nincs színház, az bevételkiesést jelent. Májusra össze kell gyűjteni annyi pénzt, hogy őszig kitartson. Két éve mutatták be a Brazilokat, A Viszkisben pedig Ambrus Attila apját játszottam. Mindkettőben lecsúszott, halmozottan hátrányos helyzetű alkoholistát alakítottam. S mivel a filmrendezők nagy többsége nem jár színházba, így lettem elkönyvelve, s mostanában nincs szükségük ilyen figurára. Pedig ma este is például August Strindberg drámaírót próbáltam megformálni, aki mégiscsak öltönyben jön be a színre… Tévésorozatokba nehezen vágnék bele, de nagyon élvezem, hogy az utóbbi időben a rádióban rendezhetek.

– Úgy tűnik, rendben vagy. Milyen tervekkel nézel a jövőbe?

– Nehezen gyártok terveket. Annyi vágyam van, hogy legyenek jó munkák. Szeretném fizikálisan, mentálisan kibírni, legalább úgy, mint például Fodor Tamás, aki hetvenhét éves lesz hamarosan, s játszunk együtt az I. Erzsébetben. Fantasztikusan élénk szellemileg, ott csillog a huncutság a szemében. Épp ezt szeretném, hogy hetven egynéhány évesen ilyen legyek. Legyen kedvem játszani és maradjak nyitott, kíváncsi.

– Mi jut eszedbe, ha Egerre gondolsz, ahol kilenc évet töltöttél?

– Nagyon termékeny időszak volt, igazi színházművészeti munkákkal. Különleges rendezői gárdával és kiváló színész kollégákkal próbáltunk meg igazi műalkotásokat létrehozni, s ez roppant izgalmas volt.