Bubó doktor nevetéssel kúrál az egri színpadon - ezt garantálja Baráth Zoltán

- Színészként, rendezőként is ismeri az egri közönség. Most ismét egy gyermekeknek vagy inkább családoknak szóló darabban kapott főszerepet. Mikor találkozott először Bubó doktorral, a rajzfilmfigurával?  
- Érdekes egybeesés, 1973-ban mutatták be dr. Bubót, és én is 1973-ban születtem. Amikor kisgyermek voltam, akkor nagy izgalommal vártam a sorozat darabjait, emlékszem, ezeket este nyolckor vetítette a televízió. S jó volt, hogy a híradó után így még egy picit fönn lehetett maradni "legálisan", mert volt egy mese, ami nekünk szólt. Persze már akkor sem csak a legkisebbeknek jelentett szórakozást, hiszen a történet az egész családot megérintette, és Romhányi József nyelvi humora a felnőtteket is felvidította. Bennünk alkotókban is ott dolgozott a nosztalgia, amikor próbáltuk az előadást, felidéztük azt az életérzést, amely gyerekkorunkban körülvett minket.   

- Talán a humor az egyik titka, hogy örökzöldnek számít az erdei doki története...  
- A humor a mi adaptációnkban is nagy szerepet kapott. A történetek nem csak a gyermekek számára üdítőek, sőt, sokszor nem is ők értik a nyelvi poénokat, hanem főleg a felnőttek. Az ilyen típusú meséknek általában két oldala van: az egyik az, amit a felnőtt megért, a másik pedig, amit a gyerek a maga szintjén. 

- A minap végigpörgettem a tévében a gyermekműsorok csatornáit. Bizony egészen mások a mai rajzfilmek: pörgősebb, olykor agresszívebb a világuk mint a hajdani sorozatoké. Vajon leköti-e ma a kicsiket egy olyan retro sztori mint amilyen a Bubó doktor is?
- Az élet is megváltozott, felpörgött körülöttünk, és ebben a pörgésben nem csak a gyerekek részesülnek. Azok a technikai csodák és vívmányok, melyek megkönnyítik az életünket, azok rettentően meg is nehezítik egyben. Bárki bármkor elérhető, előhúzható, ezek nem csak előnyt jelentenek. Ehhez a pörgéshez igazodnunk kell, s így az előadás tempójában, intenzitásában igazodik a nézői attitűdhöz, ugyanakkor az volt a célunk, hogy megőrizzük a mese báját, közvetlenségét. Más a kor, más a történet, más a históriavezetés, mégis biztos vagyok benne, az előadás után úgy megy haza minden gyerek, hogy lesz egy-két kedvenc figurája a meséből.  

-Kinek Csőrmester, kinek Teknőc Ernő vagy épp Ursula, lehet választani. Hogy fogadta a bemutatót a legifjabbakból álló közönség?
- Sikerünk van, és ezt megerősítik azok a visszajelzések is, amiket adott esetben az utcán kapunk. Például átintegetnek az út másik oldaláról, hogy "jó napot, doktor úr!!" A legkisebbek sokszor jobban ismernek minket, mint a szüleik. Megesett, hogy az érsekkertben sétáltam, odarohant hozzám egy kisfiú, anyuka pedig kérdőn nézett, hogy ezt a bácsit honnan ismeri. Máskor találkozom egy huszonéves lánnyal, s azt mondja, ő emlékszik rám az óvodából. Ez egyrészt emlékeztet az idő múlására, másrészt viszont az, hogy az előadások az emlékezetükben így megmaradnak, az felemelő érzés. 

- Többször nyilatkozta már, hogy a gyermekközönség a legőszintébb. A kicsik fészkelődnek, sutyorognak, akár fel is állnak, ha nem köti le őket a színpadi játék...
- Több mint 25 éve játszom és rendezek gyermekdarabokat, ez a fél életem. Van hát tapasztalatom. A felnőttekben már működik az önkontroll, akár a sznobizmus is, de a gyerekek azonnal kifejezik, milyen érzést kelt bennük a darab. Az őszinteség előnye, hogy nem hagyja a színészt ellustulni. Reagálnunk kell a nézőtéri visszajelzésekre, s ez jó dolog. Így folytonosan alakulhat, formálódhat az előadás. Éppen ez a színház lényege. Mondják, hogy a színház a pillanat művészete. A pillanat pedig elszáll, csak egy-egy fotó, elsárgult kép marad meg utána. Tulajdonképpen ez a múlandóság művészete. Erre azt szoktam mondani: ha van valami pozitívuma a mi létezésünknek, akkor az az, hogy mi bármikor belenyúlhatunk ebbe az alkotásba, akár a következő percben is változtathatunk. Ha azonban egy festmény felkerült a falra, egy szobrot megfaragtak vagy egy regényt kinyomtattak, azon már nem lehet javítgatni. 

- Milyen receptje van annak, hogy a gyermekeket megismertessék a nagybetűs színházzal? 
- Mindig is vonzott az, hogy finoman és elegánsan próbáljunk szórakoztatni. A gyermekeknek szóló előadások pedig úgy születtek, hogy fiatal korunkban buzogtak bennünk a fölös energiák. Hogy ezeket lekössük, elkezdtünk gyermekeknek interaktív darabokat játszani, bevontuk őket a történet alakításába, adott esetben elnevezhették ők a szereplőket, holott az ilyesmi akkor még nem volt divat. Fontos, hogy mikor és miként találkozik a gyerek először a színházzal. Hogy ez jól sikerüljön, azért a szülők is sokat tehetnek. Hogy hány éves korban történjen a találkozás, azt gyermeke válogatja. Mi a Babszem Jankó Gyermekszínházban például bevezettük, hogy ha valaki életében először jön színházba, akkor nem kell megváltania a belépőjegyet csak akkor, ha a gyerek végignézi a darabot. Még soha senki nem élt vissza ezzel a lehetőséggel. 

- A szülők sokszor abba a hibába esnek, hogy jót akarnak a kicsiknek, de rosszul választanak programot. Mi a tanács ilyen esetekre?  
-Az előadáshoz megfelelő lélekállapot kell. Készülni kell a fontos találkozásokra, ahogy ezt Exupéry is leírja A kis hercegben. Ha túl sok mindent rázúdítanak a kicsikre, adott esetben például mindent belesűrítenek egy gyereknapba arcfestéstől ugrálóváron át a koncertig és a színházig, akkor elvész a dolog varázsa. A gyermekszínháznak is az a lényege, amit a költő, Tóth Árpád így fogalmazott meg versében: Lélektől lélekig.