Börtönélet: smasszerek, bűnözők összezárva

Szűk folyosókon haladunk a Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben. Néhány méterenként nyitják, majd zárják az ajtókat. Megkérdem: szükség van erre a rengeteg rácsra? Most nincs, de sosem lehet tudni – kapom a választ kísérőmtől.

A női letöltőház első emeletén tartózkodnak a fogvatartottak. A biztonság kedvéért kapok riasztókészüléket is, amit csak meg kell nyomnom, ha baj van. Pár órára „költözök” be, ám hamar kiderül számomra, hogy ez egy rendkívül zárt világ.

[caption id="" align="alignleft" width="350"] Nyitás, zárás, nyitás, zárás. Az elítéltek napközben kiszabadulhatnak a cellájuk fogságából a folyosóra az egri börtönben. FOTÓ: LÉNÁRT MÁRTON
[/caption]

Szigorú a napirend

Moós János bv. őrnagy, a büntetés-végrehajtási osztály vezetőjének helyettese egyúttal nevelő is. Az intézetben 2003 óta teljesít szolgálatot.
– A smasszer együtt él a munkájával – magyarázza –, bűnözőkkel vagyunk összezárva. Mi azért vagyunk itt, hogy akik öltek, raboltak, azok ne legyenek kint. Inkább lelkileg megterhelő a munka. A családom elfogadja, ha néha szótlan vagyok. A feleségem még a pályám elején megjegyezte, hogy minden ajtót bezárok és a kulcsot magamnál tartom. Szakmai ártalom...

Arról is faggatom, hogyan képzeljünk el egy napot a börtönben.
– Szigorú a napirend a fogvatartottaknak: ébresztő, takarodó, zárás, nyitás – feleli. – Mindig ugyanabban az időpontban. Az elítéltek, letartóztatottak nincsenek állandóan bezárva a zárkájukba. Börtön fokozatban napközben kijöhetnek a folyosóra. Meghatározott, hogy mikor van reggeli, ebéd, vacsora, munkába vonultatás, fürdés, mennyi ideig tartózkodhatnak a szabad levegőn. Foglalkoztatni kell őket, hogy ne azon gondolkozzanak, hogyan lehetne megszökni, vagy megtámadni az őrt. Persze, minél több a szabály, annál több mindent lehet megszegni.
Előfordul, hogy a rabok kifosztják, megalázó dolgokra kényszerítik egymást. Ilyenkor szükség van a fegyelmezésre.

– Háromféle fenyítést alkalmazunk – említi a bv. őrnagy –: a feddést hangoskodás esetén, vagy a nagyon gyakori tiltott kapcsolattartás (börtönzsargonnal: fidizés) alkalmával, amikor a férfiak átkiabálnak a nőknek, vagy fordítva. A másik a személyes szükségletre fordítható összeg csökkentése: megszabjuk, mennyit költhetnek a pénzükből. S végül a magánelzárás: amikor a fogvatartott fegyelmi zárkába, fogdába kerül. Ezt akkor használjuk, ha a többszöri feddés nem éri el a célját, vagy a felügyelettel szemben engedetlenek. De a büntetés nem mindig célravezető, ezért sokszor inkább jutalmazással élünk, jó magaviselet, kiemelkedő munkavégzés esetén.

A bv-intézet feladata az elítéltek reintegrációja

– Sokan azon a véleményen vannak, kenyéren és vízen kellene tartani a fogvatartottakat, hogy bűnhődjenek. Ha így tartanánk az embereket a börtönben, akkor olyan állapotban is kapjuk vissza őket a szabadulásuk után – mondja Juhász Attila bv. ezredes, a Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnoka. – Ma Magyarországon közel 17 ezer 450 fogvatartott van, ez egy közepes méretű város lakossága. Akár tetszik, akár nem, ők vissza fognak jutni a társadalomba. A büntetés-végrehajtásnak az a feladata, hogy visszavezesse oda őket. Úgy, hogy ne kerüljenek vissza. Ezért fontos a Meseprogram, mert erősíti a családi kapcsolatokat, a Börtön a városért pedig a munka szerepét, a munkához való viszonyt.

„A börtönben nem barátkozni kell”

Megtudom, melyik elítélttel válthatok szót. Közelebb húzom magamhoz a riasztókészüléket, de kiderül, erre semmi okom. Éva a jó magaviseletű rabok közé tartozik, aki többször részt vett már az egri börtön két kezdeményezésében: a Börtön a városért akcióban és a Meseprogramban.

– Sikkasztás miatt két év hat hónapot kaptam – mondja. – Német szakos tanárként végeztem, a második diplomám pénzügyi szakértő.
Éva beszél arról is, milyen bent az élete:
– A napom szerencsére sok munkával telik. Elítélt kultúros vagyok, én állítom össze, vezénylem le az összes programot a női körletben. Nagyon sok múlik azon, hogyan viszonyulunk egymáshoz. A börtönben nem barátkozni kell, hanem az egészséges kapcsolatot fenntartani, hiszen kényszerből vagyunk összezárva. Mióta itt vagyok, verekedés nem tört ki. A szóváltások viszont mindennaposak. Apróságok miatt kirobbanhat a vita: kinek mije van, cigi, kávé... De meg kell tanulni nemet mondani. Próbálom néha elviccelni a konfliktusokat, de nem tudhatom, kinek mi a szándéka. Egy pillanat alatt paprikás lesz a légkör. A legrosszabb, hogy nem lehetek otthon, a szeretteimmel. Sokszor jön az önmarcangolás: mit rontottam el?! A családom mellettem áll, de nem szeretek nekik az itteni dolgokról beszélni.

Elgondolkodik, hogy mondja-e, végül rászánja magát:
– Eleinte azt gondoltam, senkiben nem fogok tudni megbízni. Személyes dolgokról csak két emberrel beszélek, bár nem nevezném barátoknak őket. Eddig sem voltak az életem részei, most azok, de mindig tüske lesz bennem, hogy a börtönben ismertem meg őket. Mert ezt az egészet elfelejteni nem lehet, csak túllépni rajta.