Sasszinkron: nemhiába sasoltunk, kettőt kaptunk látcsővégre

A Magyar Madártani Egyesület (MME) a nemzetipark-igazgatóságokkal és más civil szervezetekkel együttműködve 2004 óta szervezi meg minden évben a hazánkban telelő ragadozó madarak számlálását – az Országos Sasszinkron idén január 11. és 13. között zajlott, a hevesi és borsodi csapatok 12-én, szombaton vágtak neki a pusztáknak. Az akció egyébként éppen innen, Hevesből nőtte ki magát, a helyi madarászok első alkalommal 1994-ben számlálták meg a területeken áttelelő sasokat. Ezt már Tóth László tájegységvezetőtől tudom meg, aki készséggel beszervezett a Besenyőtelekről induló társaságok egyikéhez – pontosabban Ősz Guszti hobbimadarásszal alkottunk kicsiny, ám derűs csapatot, és vettük górcső alá a Sarud és Poroszló közé eső Tisza-tavi gátszakaszt.

A madarász lassú és alapos

Hamar kiderült, erősen alábecsültem a hat-hét kilométeres távolságot, ugyanis a madarászás nem egy rohamtempójú tevékenység, ellenkezőleg: lassú és alapos munkát igényel. A megfigyelés során nemcsak a ragadozó madarakat jegyeztük fel, hanem az egyéb felbukkanó fajok példányait is. A sasszinkronnal egy időben zajlott a túzokok létszámának felmérése is, ám a fokozottan védett, Európa legnagyobb testű röpképes madarának számító szárnyast nem sikerült távcsővégre kapnunk.

A megfigyelés és adatgyűjtés mikéntjére már sétánk kezdetén fény derült. A területen két és félszer két és fél kilométeres kvadrátokra osztott térkép alapján tájékozódtunk, melyen a megfigyeléseket is rögzítettük. Egy-egy észleléshez feljegyeztük az időpontot, a fajt, nemét, viselkedését, a helyszínt, egyszóval minden olyan azonosításra alkalmas adatot, mellyel a különböző megfigyelések egyezése, ha nem is teljes pontossággal, de kiszűrhető. Később ezeket az információkat szoftver segítségével összevetve rajzolódott ki a „sastérkép” – de ne siessünk előre.

A leggyakoribb a rétisas

Magyarország szerte számos, a sasfajok által kedvelt telelőhely található. Ezeken a területeken leggyakrabban rétisasok figyelhetőek meg, a hazai fészkelők számát télen ugyanis északról érkező egyedek is növelik. Ugyancsak nálunk tölti a telet a parlagi sas Kárpát-medencei fiatal egyedeinek nagy része is, és bár ritkaságnak számít, de minden évben felbukkan néhány szirti sas és fekete sas is.

Távcsővel a nyakunkban, éber tekintettel haladtunk a gáton, meg-megállva és papírra jegyezve a méltóságos szürke gémeket, sorjázó libákat, a mindenütt csapongó cinegéket, kárörvendő varjakat, erdei pintyet, királykát, őrgébicset, és végre-valahára ragadozó madarat, méghozzá egerészölyveket is. Sas azonban csak nem akart feltűnni a borús láthatáron. Nem könnyű móka egyébként a megfigyelés, főként, ha annak alanya épp olyan távolságban tűnik fel – rendszerint unottan ücsörögve egy faágon –, amit a távcső épp nem tud befogni. Gusztitól megtanultam, a legjobb stratégia a várakozás, ugyanis röptükben még nagy távolságról is könnyebben beazonosíthatóak a ragadozók, mint ülő helyzetben. Két példányról azonban – hidegtől zsibbadó végtagjaink érdekében – így is le kellett mondanunk.

Számvetés vacsorával

Lassan sötétedni kezdett, amikor a poroszlói Tisza-hidat elértük. Már épp elkönyveltük, hogy sasmentes napot zárunk, amikor Guszti megpördült, és a távcsőn át az égre meredve közölte: rétisas! Valóban; fejünk felett méltóságteljesen húzott el a faj egy hatalmas, éltes példánya, és még fel sem ocsúdhattunk, követte a második. Küldetésünk ilyetén megmentve, nyugtával dicsértük a napot, feljegyeztük az észlelést, és rövidesen csatlakoztunk a számlálók csapataihoz, akik a tarnaszentmiklósi vadászházban gyülekeztek, hogy az eredményeket a meleg vacsora mellett összevessék.

A számokból kiderült: harminchét ember jutott a dél-hevesi pusztára, ahol harmincöt rétisast, ötvenöt parlagi sast, és két túzokot figyeltek meg a résztvevők. Tóth László, a dél-hevesi tájegység vezetője az eredményekhez hozzáfűzte, a hazánkban honos, fokozottan védett parlagi sasok létszáma folyamatos növekedés mutat, az állomány évről évre erősödik. A réti sasok csak áttelelnek a területen, számuk nagyban függ az időjárási viszonyoktól, idén átlagosnak volt mondható. A dél-hevesi túzokok hiányát a borsodi tájegység kompenzálta, ahol nagy számban figyelték meg őket, de érdekesek lehetnek majd e tekintetben az országos adatok is – ezek összesítésére néhány napon belül számíthat a madárbarát közönség.