Bujáki János sportlövő nem csak sporteredményeire lehet büszke, falujáért is dolgozik

Kedvező családi indíttatás, jó anyagi háttér, sportsikerek, gondtalan élet, akár ismerős forgatókönyv is lehetne, de ezek nagy része hiányozni fog Bujáki János történetéből. Azért, ha sportsikerekről kell beszélni, nincs szégyenkezni valója. A találkozónk megbeszélésekor említette, hogy nyert már jó pár díjat, s az ösztönösen kibukkanó „mennyit” kérdésre jött a „nem tudom, sokat” válasz. Ilyenkor az ember felkészül tucatnyi éremre, melyek szépen elrendezve díszlenek a falon, aztán a nappaliba lépve minden átértékelődik. A kupák a polcon egymást érik, a nagyobbak a sarokban, bennük helyhiány okán kisebbek állnak. Az érmek teljes falhosszúságban, sűrűn egymás mellé felakasztva élükre fordítva éppen elférnek. Mennyi lehet? Már készségesen elhiszem, hogy nem tudja, megszámolni is beletelne vagy negyedórába, ennyi egy gyűjteménynek is büszkeségére válna, pláne, hogy legtöbbje első, vagy dobogós helyezés.

Nem volt még hatéves, mikor az édesapja munkahelyén rácsodálkozott kollégájának a légfegyverére. Mikor a kipróbálásra terelődött a szó, ekképpen ösztönözték: ha eltalálja a kéményt, meglepik egy gyerek méretűvel. Persze a nagy puskával a kis gyerek nem találta el, de a következő évben szerencséje lett. Így esett meg, hogy iskolába még nem járt, de légpuskája már volt.

Siroki születésűként a helyi iskolába íratták be, ahol Borics József rajztanár vezette a lövészszakkört. Az olvasónak ismerős lehet a tanár neve portálunk írásaiból is, hiszen oktatói tevékenysége mellett, komoly elismerést vívott ki magának festőművészi munkásságával.

Szorgalmasan járni kezdett a szakkörbe, mihelyt a kora engedte, s a tehetsége hamarosan meg is mutatkozott. Mire iskolái folytatására Gyöngyösre került, már egészen jól lőtt. A helyi lövészklub vezetőit meg is lepte tudásával, mikor olyan fegyverrel ért el tízes találatot, amivel másoknak nem igazán sikerült. A kitartó gyakorlásnak meg is lett az eredménye. A területi, majd megyei versenyeket megnyerve, 1986-ban a kaposvári országos bajnokságon a dobogó legfelső fokára állhatott. A következő három év nem is szólt másról, csak csapat- és egyéni győzelmekről.

A sport mellett végezte az asztalosipari szakiskolát, melynek befejezésekor az édesapja kijelentette: most már van szakmád, élj meg magadtól. Más esetben a tehetséges gyereket még ösztönzik is a szülők, a mi esetünkben ilyesmiről nem beszélhetünk. Érdemes megemlíteni azt is, hogy a rendszerváltás előtt nagy támogatottságot élvező sportág szinte ontotta a tehetségeket. Mindezeknek a tükrében még kiemelkedőbbek az ifjú János eredményei.

A katonaság előtt befejezett versenysportnak pár év múlva lett folytatása, de ekkor már a hobbisportlövészetben. A kilencvenes évek közepétől a régi gyöngyösi szakkör hamvaiból kinőtt klubnak tagja a mai napig. Míg régen adottak voltak a sportfegyverek, szinte korlátlan lőszer a gyakorláshoz, és a versenyekhez, a hobbisportlövészetben lehetőségei szerint, mindent önmagának kell finanszíroznia a versenyzőnek. Mivel technikai sportról van szó, az élen a felszerelésnek komoly szerepe van. Mosolyogva mondja, hogy ő egy régi NDK gyártmányú puskával nyert sok-sok díjat. Anyagi helyzete soha nem engedte meg, hogy új fegyvert vegyen, de ezt a hátrányt eddig sikerült tehetségével kompenzálnia. Magánemberként asztalosként dolgozik, s néha túl is hajtja magát.

Bujáki János sikereiről csak elismeréssel lehet beszélni, s a kis település büszke lehet a helyi képviselőként is tevékenykedő lakosára. Eredményei igazolják kitartását, s története jelzés kell legyen mindenki számára: a tehetségeket nem szabad elveszíteni.