Korábban színészi álmokat is dédelgetett az egri Felsőváros csillaga

– Az ön ötlete volt a Felsőváros Csillaga díj megalapítása, nemrég pedig önnek ítélték oda ezt az elismerést. Hogyan fogadta a díjat?

– Nagyon megtisztelő volt már a jelölés is. Meghatódtam azon a szereteten, ami felém sugárzik a felsővárosiaktól mind a mai napig, annak ellenére, hogy az első gyermekem születése óta kevesebbet tudok tenni a közösségért. Eléggé zavarban voltam a díjátadón, mivel nem számítottam arra, hogy végül én kapom az elismerést. Nagyon erős volt a mezőny, hiszen a másik két jelölt, Oldalné Bakó Éva pedagógus és dr. Román Sándor háziorvos is egész életükben az itt élőkért dolgoztak.

– A bemutatásakor kiemelték, középiskolás kora óta rendszeresen önkénteskedik. Miért volt ez fontos az ön számára?

– Középiskolásként kerültem az Adáshiba Színjátszó Csoportba, ahol Balogh András vezetésével igazi kis családdá formálódtunk. Az akkori megyei művelődési központ éveken át volt a második otthonom, rengeteg időt töltöttem ott. Színjátszóként sok felkérést kaptam konferálni, verset mondani. Különböző rendezvényeken segédkeztem moderátorként, de sokszor bevontak az előkészítésbe és a lebonyolítás különböző fázisaiba is. Lubickoltam ebben a felnőtt-tevékenységben. Szívesen segítettem ugyanakkor olyan programokon is, ahol gyerekekkel kellett foglalkozni, a mai napig az egyik kedvenc munkaterületem a nyári táborok szervezése. Soha nem éreztem megterhelőnek, ha önkéntes munkát végeztem, inkább a lehetőséget láttam benne, hogy fontos lehetek, feladataim vannak, gyakorolhatok a felnőtt­életre, még segíthetek is ezzel.

– Mi vonzotta a közösségszervezői szakmában?

– Az említett középiskolás élmények miatt választottam ezt a pályát. A közösségszervező kollégák már akkor is szeretettel vettek körül, segítettek, tanítottak, komolyan vettek. Ez nagyon mély hatást gyakorolt rám. A színművészetis felvételinek is adtam halványka esélyt, de a reális és határozott cél az andragógia szak volt az érettségi után. Szeretem e munkában, hogy szabadon áramolhatnak a kreatív energiák, élvezem az ötleteim megvalósítását. Szeretem a nehéz helyzeteket, melyeket meg kell oldani. Ez izgalmas, változatos, és saját magam szervezhetem a munkámat. A legnagyobb pozitívuma a rengeteg szeretet, amit az ember visszakap.

– A színjátszás milyen szerepet töltött be az életében?

– Volt időszak, amikor semmi másként nem tudtam elképzelni magam. Sokáig arról álmodoztam, hogy egy kis vidéki színházban dolgozom majd. Csodálatos, varázslatos világ az. Most éppen érzem is, hogy hiányzik a színpad. A világot jelentő deszkákon valahogy kitágul a tér, lehetővé válik a lehetetlen, az lehetsz, aki akarsz, bármit megtehetsz, majd, ha lement a függöny, újra elcsendesedsz belülről. Az az izgalom és a repdeső pillangók hiányoznak a gyomromból. Az élet aztán persze mindig oda sodorja az embert, ahol a legjobb helyen van. Én a közösségépítés hivatását és a családomat választottam utamul. Ugyanakkor, ha lehetőségem lesz rá, és a lányaim mellett meg tudom oldani, szeretnék majd gyermekeknek színjátszó foglalkozásokat tartani. Korábban tartottam ilyeneket, és nagyon élveztem, fantasztikus a fiatalokkal foglalkozni.

– A legtöbben a Felsővárosban önt a Lisziből ismerik, ami hat éve nyílt meg. Annak idején milyen tervekkel kezdtek hozzá a helyi közösség építéséhez?

– Akkoriban a Felsővárost sokan alvó városrésznek tartották. Az elsődleges cél az volt, hogy az ott lakók helyben akarják hasznosan eltölteni a szabadidejüket. A különböző korosztályokat változatos programokkal kellett megszólítani. Bevonzani azokat az embereket, akik a közösség hangadói, hogy sikeresen mozgósíthassuk a lakókat egy-egy programra. Ez nagyon nehezen ment, hiszen az első lépés a kölcsönös bizalom kiépítése volt, ez pedig lassú folyamat. Bizonyítani kellett. A hosszú távú cél az volt, hogy aktív közösségi életet, jól és önállóan működő közösségeket hívjunk életre. Fontosnak tartottuk, hogy a generációk közötti együttműködést segítsük.

– Hogy látja, mennyit változott az említett hat év alatt a Felsővárosiak közössége?

– A művelődő közösségek remekül működnek, van megtartó erejük, a közös tevékenységgel a privát kapcsolatok, barátságok alakulását is segítik. Ez az eredmény az önzetlen és elhivatott klubvezetők munkáját dicséri, azokét, akik szabadidejüket beáldozva, díjazás nélkül hétről hétre dolgoznak a helyiekért. A rendezvények résztvevőinek száma jól mutatja, hogy most már figyelik, keresik az EKMK programjait a lakótelepen élők. A szívemnek mégis azok az események a legkedvesebbek, amelyek alulról jövő kezdeményezésként valósulnak meg.

– Mi kell ahhoz, hogy valahol erős, aktív közösség jöhessen létre?

– Meg kell találni a megfelelő vezetőt, aki olyan személyiség kell legyen, akire hallgatnak, aki motivál, jól kezeli az embereket. A közös tevékenység szeretete és a kitűzött, együtt elért célok erősítik a csoportot. Fontos, hogy lehetőséget teremtsünk az új hagyományok születésére, a közös ünnepekre, s a mindennapokban jól kezeljük a konfliktushelyzeteket. Ezek egy kis közösség erősítői. Ha a lakótelepet nézzük mint közösséget, sokkal nehezebb a helyzet, hiszen rendkívül heterogén. Olyan sosem lesz, hogy mindenki tetszését maradéktalanul elnyerjük, de meg kell próbálni. Az sokat segít, ha lehetőséget teremtünk mindenkinek arra, hogy megvalósíthassa ötleteit, a közösség érdekében vállaljon fontos feladatot, így a magáénak érezze az adott célt, tevékenységet.

– Milyen főbb tervei vannak?

– Jelenleg a gyermekeim állítanak új kihívások elé nap mint nap. A nagyobbik lányom két és fél éves, a kicsi most lesz egy hónapos. Amint újra könnyebben ki tudunk mozdulni, szeretném folytatni az eddigi tevékenységeimet. Ha lehetőségem adódik, szívesen tartanék újra gyerekeknek foglalkozásokat, és civil programokat szerveznék. Nagyobb álmok, tervek is akadnak, de azt hiszem, azok pár évig még váratnak magukra. A közösségfejlesztés olyan terület, hogy nem kell munkaidőhöz kötni, a saját környezetemben is sokat tehetek, akár pusztán példamutatással is.