Öt nap alatt eltekert Németországba a hatvani sportoló

Nyári szabadsága alatt öt napig tekerte a pedált mintegy nyolcszáz kilométeren át, hogy a Duna mentén eljusson Németországba. Nappal forróság volt, így aztán hajnali 2-kor indult. – A megelőző napon délutános műszakban dolgoztam – jegyzi meg. Kezdésnek Mosonmagyaróvárig nyomott le úgy kétszázhuszonhat kilométert. Egy panzióban szállt meg.

A második napon osztrák földön kerekezett százhúsz kilométert. Nagy volt a szembeszél, pörögtek körülötte a szélturbinák. Bécs után mintegy tizenöt kilométerrel lecövekelt egy falucska kempingjében. Saját sátrában aludt. A harmadik napon Bécstől Greinig jutott, százötven kilométerrel a lábában. Ott szintén kempingben húzta meg magát. A negyedik napon is százötven kilométert tett meg. Akkor már az osztrák–német határt, Passaut is elérte. Még utólag is hálás az osztrák sógoroknak a remek kerékpárutakért. Bezzeg német földön már kavicsos parton és erdei utakon jelölték ki a biciklisták útját.

Nem meglepő hát, hogy az emelkedőkön kihajtott a tükörsima aszfaltútra, dacolva a kamionosok által ráöntött szidalmakkal.

Különös élménye volt, hogy egy helyütt hajóval kelt át a Dunán. A passaui kempingben töltött éjszaka után reggel fél 8-kor szállt nyeregbe, este fél 10-kor pedig kiszállt belőle Rodingban, ahol ­gyerekkori barátja, Gábor várta.

Hanem történt valami, amire nem számított. Kidörzsölte és feltörte a fenekét a kerékpár nyerge. Talán az új, patentos pedál zavarta meg, talán más. Mindegy is már. Elismeri, hogy hibázott. A nyereg magasságát lejjebb kellett volna venni, a kormányt pedig közelebb kellett volna engednie magához. Ahogy mondani szokták: minden rosszban van valami jó. Péter a hazautat is biciklin akarta megtenni, de a malőr miatt buszjegyet volt kénytelen váltani. Így azonban ajándék napok hullottak az ölébe. Gábor letette a festőpisztolyt, amivel gépeket piktorolt és fényezett, csak hogy hajdani osztálytársával barangolhassa be a környéket. Jutott idő egy kis strandolásra meg szórakozásra is. Szóval elvoltak.

Aztán csak eljött a hazautazás napja. Gábor bevitte Pétert a kocsiján Regensburgba. Felszállt a Frankfurt–Bécs buszjáratra, kerékpárostól, csomagostól. Bécstől Budapestig egy másik busz hozta, ahol már várta a család.

A Hatvanig tartó kocsiúton volt miről mesélnie. Például arról, hogy az első napi tortúra után lelkileg fáradt el. Meg arról, hogy a fején viselt baseballsapka alig-alig védte a 35 Celsius-fokos forróságban. A kiszáradás fenyegette. Az első és az utolsó napon ráadásul enyhe napszúrást kapott. Azt azért elégedetten hallgatták a szülők, hogy csak az esti pihenők alatt gördített le egy-egy pofa sört.

A legtöbb amatőr kerékpáros bakancslistáján rajta van a Passau–Bécs út. Azért így, mert így lejt az út, és mert így van hátszél. Büszke, hogy ő fordítva tekerte le ezt a távot. Habár azt mondja: – Én egy teljesen hétköznapi ember ­vagyok.

Harmincéves koráig nem sportolt

A negyvenkét éves fiatalember Hatvanban él a családjával. Két műszakban dolgozik egy fóti raktárban. Kereskedelmi iskolát végzett Gyöngyösön, és két éve leérettségizett. Harmincéves koráig semmit nem sportolt, de a háta fájt, és tartásjavításképpen úszni kezdett. A Balatont többször átszelte. Fut télen-nyáron. Volt úgy, hogy lekerekezett Szegedre, ahol lefutotta a maratoni távot. Aztán volt úgy is, hogy az olaszországi Adria-partig tekert, ahonnan Gábor hozta haza kocsival. Amikor most hazatért Rodingból, egy hétre kölcsönkapott egy országúti versenykerékpárt, csak hogy részt vehessen a Komárom körüli kilencven kilométeres versenyen. Bevallja, hogy a nagy vállalkozásai után kiszakad belőle a sóhaj: –Soha többet! Aztán eltelik pár nap, és már azon töri a fejét, hogy mibe vágja a fejszéjét legközelebb.