Nagyapának lenni

Zavarba jövök, ha megkérdezik, milyen nagypapának lenni. Márpedig gyakran megkérdezik, s ilyenkor nem tudom nyugodt szívvel ismételgetni a frázisokat: csodás, szívmelengető, felemelő, és a többi. Elvárások ide vagy amoda, számomra az alapvető érzelmeken túl sok egyébre van még szükség ahhoz, hogy az igazságnak megfelelően kijelenthessem: igen, ez kegyelmi állapot.

Saját gyerekeimet illetően is időbe telt az egymásra találás. Napról napra lettem apává: kellett hozzá az első érintés – félve szántam rá magam –, az első gügyögés, az első mosoly, ami félreérthetetlenül nekem szólt. Később a mellemre fektettem, incselkedtünk és ismerkedtünk egymással. Így épült fel köztünk a szeretet, az erős vár, amit a továbbiakban nem rombolhat le semmi.

Egy nagymami biztosan másként éli ezt meg. Készülődik, mint amikor ő maga került áldott állapotba. Réklicskéket szortíroz, paplanhuzatokat hajtogat. Ragyog, mert újra átélheti a kilenc hónap izgalmát – s ez alkalommal saját gyermekének boldogsága megsokszorozza örömét. Eközben nagyapó éli megszokott életét, hisz megtanulta: rábízhatja magát arra, akire rá kell bíznia.

Annak idején ez remekül működött, amíg működnie kellett. Egy valami azonban a magamfajta vénembert is megérinti. A türelem, ami jobban fogy, mint annak előtte. Sürgetővé válik az idő, hiszen nagyon sok időt szeretne még eltölteni unokáival. A fundamentum kész, épülhet az erőd!