A gyöngyösi doktornő egészen Kínáig ment gyógymódért

– Nehéz pályát és szakterületet választott, miért döntött úgy, hogy orvos lesz?

– Hároméves korom óta doktor akartam lenni, és tizenhat évesen már boncolásra jártam a gyöngyösi kórházba, mert látták, hogy mennyire akarom és mennyire kitartó vagyok. Mindig is érdekelt az elme működése, az anyagok megismerése, a világ megértése. A Berze Nagy János Gimnáziumba jártam, és abban az évben nem indítottak latint, ezért kvantumfizikát tanultunk, amely nagyon tetszett már akkor is. Emellett pedig én különórán még genetikát is hallgattam. Később a debreceni egyetemre felvételiztem, és mivel kitűnő eredményekkel végeztem, országos versenyeken szerepeltem, biztosra vettem, hogy bekerülök. A felvételi vizsgán azonban – mint később kiderült – úgy ítélték meg, hogy nem elég anyagelvű a gondolkodásom, de helyhiány miatt utasítottak el hivatalosan. Így kerültem a Semmelweis Egyetemre a katonaorvosi szekcióba. Nagyon jó társaságban sokat tanultam. Először a patológia érdekelt, aztán kardiológusnak készültem, majd az utolsó vizsgám egyike volt a neurológia, amikor is a professzor a vizsga után érdemjegy helyett annyit mondott: kiváló neurológus lesz!

– Gyöngyösön kezdett dolgozni az egyetem után. Hazahúzta a szíve?

– A gyakorlati időm jelentős részét is itthon töltöttem, így kézenfekvő volt, hogy itt helyezkedem el. A pszichiátrián dolgoztam, ahol nagyon sok tapasztalatot és több értékes szakmai kapcsolatot is szereztem. Máig hálás vagyok, bár nagyon kemény időszak volt ez. Kismama lettem, és az utolsó hónapig bejártam a kórházba, majd viszonylag korán vissza is mentem dolgozni. A férjemmel az egyetem előtt ismerkedtünk meg. Habár nem volt könnyű, de végig kitartottunk egymás mellett. Két lányunk született. Megbeszéltük, hogy számomra fontos a hivatásom, hogy orvosként kötelességem a betegeknek segíteni, és ebben ő támogatott is. Harmincnégy évesen már a kórház neurológiai osztályának vezetője lettem. Munkásságom alatt költözött be az osztály a főépületbe, ami miatt Semmelweis-díjat is kaptam. Erre azért emlékszem szívesen, mert ez is a betegekért végzett munkáért járt. Alvásból különben nem jutott igazán sok ebben az életben nekem.

– Mikor fordult az alternatív gyógyászat felé?

– Amikor súlyos betegséget diagnosztizáltak nálam. A Telki magánkórház professzora segített, majd invitált, hogy dolgozzam náluk. Heti két napot vállaltam, és kinyílt a világ. Új emberekkel, új szemléletekkel találkoztam. Műthettem, behatóbban megismerkedhettem a gerincsebészettel. Rájöttem, tíz betegből csak egynek kéne a műtőasztalon feküdnie. Aztán felgyorsultak az események, mert aki jó úton jár, az gyorsan halad! A homeopátia felé fordultam, majd megtalált egy újabb tragédia: édesapám Parkinson-kóros lett. Mivel ez gyógyíthatatlan betegség, nem tudtam rajta segíteni, de rátaláltam a csikungra, amely kínai speciális mozgásterápiás meditáció. Először Magyarországon tanultam, majd a pekingi Kundawell Orvoskutató Intézetben tökéletesítettem a képmedicina-terápia és a csikung elsajátítását.

Újabb könyvön is dolgozik

A doktornőt gyöngyösi magánrendelőjében látogattuk meg. Az inkább lakáshoz hasonló rendelő falai színesek, barátságos a hely. Mielőtt leültünk beszélgetni, kaptam egy példányt az új könyvéből. Véletlenszerűen nyitottam ki ennél a mondatnál: Harminc év orvosi tapasztalatával mélyen hiszem, hogy minden betegség végső soron pszichés okokra vezethető vissza.

– Kell a hagyományos orvoslás, hiszen egy vágást, törést gyorsan el kell látni, ám a testet a lélekkel együtt kell gyógyítani. Következő könyvemben az öngyógyítás tudományába szeretném elkalauzolni az olvasót.