Pályatársait, tisztelőit is felkavarta Kelemen Csaba távozása

Kelemen Csaba színművész 1955-2020

Aggodalommal terhes napok után, jobbulásban bízva vártuk, hogy Csabáról kedvezőbb hírek érkezzenek. Vasárnap este egy kis reménnyel tekintetünk a napra, hétfőn mégis...

Nem vagyok jól Zolcsi! Ezt mondta utolsó személyes találkozásunkon az utcán, ebédidőben, a színház sarkán. Bármi is legyen az, túl leszel rajta, abban biztos lehetsz, válaszoltam. Nem így lett. Este hét óra van. Állunk a színház előtt, szemben velünk Csaba képe az előcsarnokból, körülötte mécsesek, gyertyák és a fényképről ránk néző, mosolygós barna szempár.

Jó ember volt. Ha grófnak, vagy bárónak születik egy más korban, mint a mai, rajongtak volna érte a jobbágyai. Finom úr volt. Csak annyi hibával, amennyi minden emberben van. Annyi idealizmussal, ami kell a föld felett járás könnyedségéhez, az álmok kergetéséhez és az igazi emberbaráti szeretethez. Csak annyi hiúsággal, ami a színészlét elengedhetetlen sajátja és annyi szomorúsággal, amivel emlékeztet az élet arra, hogy nem vagyunk a magunk urai.

Sokáig állunk ott, tele kérdésekkel este hét órakor. Abban az időpontban, mikor rendes körülmények között csak percek választanak el a közönséggel történő találkozástól, a nehéz függönnyel takart színpadon állva.

Nem tudom, létezik-e égi színtér, vagy a színház csupán itt a földön hivatott arra, hogy valami évezredes csodával takarja el két lélegzet közti nyomorúságunkat, és nincs is felhőcsücskös fodros páholy?! Nem tudom. Törvényszerű, hogy a halál után az élet tükrözése, vagy folytatása a legjobb megoldás?

Ősz hajú jegyszedő néni – arcán táncolnak a vibráló lángok -, lassan odailleszti mécsesét a többi mellé. Festői kép, a művészt elismerő mozdulat, közben hallani gondolatait: Én is itt vagyok művész úr! Nekem is fontos tetszett lenni!

Éjjel háromnegyed tizenegykor kikelek az ágyból, kocsiba ülök, és visszamegyek a színházhoz. Az üres utcán lassan pernyél a köd. Körbe-körbe sétálok az épület mellett. Hol a kép előtt, hol fölötte, hogy megcsapjon a gyertyák mindenszenteket idéző illata. Átmegyek a szemben álló emlékműhöz és leülök egy padra. Onnan nézem a fényeket.

Néhány fiatal fekvőtámaszt csinál a zebrán, kihasználják, hogy nincs forgalom. Újabb körökre indulok. Meglátom az üveges vitrinben utolsó szerepének fotóit. Elegáns az uniformisban. Kevesen tudnak természetesen ilyen jól kosztümöt viselni.

A Bazilika órája háromnegyed tizenkettőt jelez. Elhatározom, hogy maradok éjfélig. Kong a harang. Csak egy kis idő kéne és épp annyi percet töltenék itt egyedül, ahány évig Csaba élt, 65-öt. De nem várok. Teljesség nélkül hagyom most itt a vele kapcsolatos emlékeimet. Ahogy a teljességre jutás nélkül távozott ő is közülünk. Épp, mint az éjféli hold a színházzal szemközti fák csúcsán. Széles, nagy udvarral, de nem kereken. Hiányzik egy rész. Már pótolhatatlan rész.

Baráth Zoltán színművész gondolatai