Ha újrakezdhetné, akkor is a cukrászatot választaná a 80 éves Kopcsik Lajos

– Nagyon sokat jelentett, hogy megcsinálhattam a Marcipániát, a barokk szobát, talán ezt említeném, ha visszatekintek a pályámra, s az egyik legfontosabb dolgot szeretném kiemelni. Ezekbe mintha az utolsó leheletemet is beleadtam volna – vág a közepébe Kopcsik Lajos, aki régi barátként üdvözöl bennünket, s viccesen kacsint, amikor említjük a nyolcvanadik születésnapját.

– Azt azért sajnálom, hogy a vándorkiállításra szánt munkáim nem kerültek a közönség elé, ott állnak a Tűzoltó Múzeum raktárában. Az volt a terv, hogy ezzel a harminc-negyven munkával propagáljuk majd a Marcipániát. Úgy érzem, hogy ez nagy hiba, nem reklámozzák eléggé a kiállítást – teszi hozzá.

Kérdésünkre, hogy nem hiányzik-e neki a hivatása, az alkotás izgalma, a cukorral való munka, csak annyit mond: – A feleségem szerint hiányzik – nevet. – Persze, hogy hiányzik. Ezt csináltam gyerekkorom óta. A szakmát tanulóként kezdtem, végigjártam a ranglétrát, ledolgoztam legalább hatvan évet, panaszkodhatnék is, de én azt mondom, gyönyörű volt az életem.

Kazincbarcikáról indultam, már az első versenyeken sikerrel jártam. Ha még egyszer kezdhetném az életemet, akkor is cukrász lennék. Számomra ez boldogság. A Jóistentől kaptam egy tehetséget, s azzal nekem élnem kellett. Úgy érzem, kihasználtam minden percet. Ha az utcán mentem, láttam egy kovácsoltvas motívumot, rögtön elkezdtem gondolkodni, hogyan csináljam ezt meg cukorból. Képzőművészeti kiállításokon is, mindig, minden percben a szakma járt a fejemben. A zene, a képzőművészet csodálata és a cukrászat. Ez a három egymást segítve vitt előre. Azt mondhatom, boldog vagyok. Vidéki srácként indultam, s jutottam fel a csúcsra. A Jóistentől kapott tehetségemmel tudtam élni. Ennyi csak.

Egriségéről azt mondja, harminchárom évvel ezelőtt nem volt könnyű itt újrateremtenie a szakmai életét egy számára új helyen. Megszerette a várost, s reméli, hogy a város is befogadta. Barátokra is lelt itt, a sors fintora, hogy a szintén Sajószentpéterről származó Herczeg István grafikusművésszel itt kötöttek szoros szakmai-emberi barátságot.

– Pisti mindig jó irányba lökött engem – mondja a kapcsolatukról mosolyogva. – Az életnek azt a részét kaptam el, ami vitt előre. Szerencsés ember vagyok. Ötletből sosem volt hiány, célokat is tudtam kitűzni, elérni. Még akkor is, ha azért volt olyan időszak, amikor az egyik kezemmel dolgoztam, a másikkal védekeztem. De inkább a szépre emlékezem, abból több van. Mint a festmények a falakon, amiket egész életemben gyűjtögettem, de sose voltam itthon, hogy élvezzem őket. Most jut rá időm.

Közben Lajos felesége hozza a tortát, természetesen csokoládé, kóstoljuk meg, nem mindennap nyolcvanéves a vendéglátónk, aki a csokoládéhoz tökéletesen passzoló vörösbort is kerít izibe.

– De nem Lajos sütötte ám, mostanában már nem süt – osztja meg Margó, a feleség –, de az édesszájúság megmaradt. Mindig csodálom, hogy bármennyi édességet eszik, semmi gond nincs a cukrával.

– Mikor a glazurral elkezdtem dolgozni, inkább a művészeti munkákra koncentrálni, kicsit eltávolodtam a süteménysütéstől. Azért a finom süteményeket szívesen fogyasztom – kacsint ránk az ünnepelt, akivel közben már hatalmas életművének darabjairól készült fotókat nézegetjük.

Kass János grafikus bélyegeinek ­cukorváltozatait megörökítő képek, ­Vasarely zebrái Kopcsik Lajos által újrateremtve, Mátyás király egyik cukorba álmodott corvinája, Liszt Ferenc portréja, s végtelen a sor. A képek hozzák a történeteket is. Egy gazdag életmű kifogyhatatlan sztorijait. S miközben hallgatom, felfedezem azt a huncut fényt a nyolcvanéves Kopcsik Lajos szemében, amit akkor láttam utoljára, mikor még a műhelyében fogadott, s munka közben beszélgettünk. Szeretettel mesél minden munkájáról.

– Mert tudjátok, ez a lényeg. Ha szeretettel csinálod, akkor lesz élet a munkában. Ez a legfontosabb – adja meg a beszélgetés végszavát a születésnapos mester.

Névjegy

Kopcsik Lajos Oscar- és Venesz-díjas, Guinness-rekorder cukrász, világ- és olimpiai bajnok cukrászmester.

Az egri Kopcsik Marcipánia alapítója, Sajószentpéter és Eger díszpolgára.

Sajószentpéteren született 1941-ben. 1988-ban költözött Egerbe, ahol egykor nevét cukrászda is viselte.

Számos szakmai elismerés kísérte pályáját.

Így 1988-ban a frankfurti szakácsolimpián kapott a magyar csapat tagjaként aranyérmet és cukrász Oscar-díjat. Elsőként ő vehette át a Magyar Cukrászok és Szakácsok Szövetségének 1989-ben alapított és Venesz Józsefről elnevezett díját.

1996-ban a berlini szakácsolimpián tíz munkájával indult, és mind a tízzel aranyérmet nyert – ilyesmi korábban egyszer sem fordult elő az olimpiák történetében.

1997-ben Karlsruhéból négy aranyérmet hozott haza. Ez év augusztus 20-án megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét, 1998. augusztus 20-án pedig a Heves Megyéért díjat.

1998-ban Luxemburgban a gasztronómiai világbajnokságon hat arany-, három ezüst- és három bronzérmet nyert el.

2001-ben bekerült a Guinness-rekordok Könyvébe: három és fél négyzetméteres, cukorból készült faliképével (ez Egerben, az Offi-házban látható) és a berlini olimpián szerzett tíz aranyérmével.

2005-ben: Egerben nyílt műveinek önálló kiállítása, a Kopcsik Marcipánia; megkapta a Német Szakácsszövetség arany életműdíját.